2014. szeptember 21., vasárnap

A szúrja-namaszkára mitológiája

Újabb részlet az Ashtanga-könyvből:

Elérkeztünk az Ashtanga vinyásza jóga első sorozatában szereplő egyetlen Istenséghez, Szúrjához, vagyis a Napistenhez. A gyakorlás a Napüdvözletekkel kezdődik, melyek fejlesztik az odaadást, javítják az egészségünket és felkészítenek a további ászanákra. Az ind mitológiában, mint sok más kultúrkörben is, nagy kultusza van a Napistennek. Az alábbiakban egy összeállítást olvashatunk a Napistenről a védikus irodalom alapján.

A Rgvéda fő napistene Szúrja, arany kocsija van, amelybe vagy hét pej kancát fognak be, vagy az Etasá nevű paripát. Néha vörös madárnak vagy sasnak, tarka bikának, fehér lónak, az ég ékszerének nevezik. Apja a Védákban Djausz, az ég, a Puránákban Kasjapa; anyja Aditi, ezért nevezik Áditjának is. Felesége a hajnal, vagy Tvastr lánya. Jaksasja adhjaksának, csodálatos rejtélynek nevezik (RV X.88.13), Pavitra Angirasza pedig azt mondja, hogy a szóma lakóhelyét őrzi (IX.83.4).

Hallgassunk meg két védikus naphimnuszt:

Szúrja (RV VII.63)

Az égre lép a boldog nap, ki minden kincset ád,
Az égi tiszta szem, kivel Varuna-Mitra lát.
Ki föltekerte, mint a bőrt, az éjt, amely sötét,
És megmutatta fény-arany, tündöklő ékkövét.
A népek ébresztője ő, ki percet sem halaszt,
Kocsin robog el messzire, Etása húzza azt.
Usász öléből fölkel ő, és fényesen ragyog,
Vidáman zengik himnuszát a büszke dalnokok.
Az ég aranyló ékszere, ki messzi célba tart,
Gyorsan robog, és messzire lehagyja a vihart.
A szorgos népet kelti ő, s nekik utat mutat,
Hogy megtegyék a nékik elrendelt dolgukat.
Mint sas repül a messzeség kanyargó útjain,
És felragyog az égi tűz az intő ujjain.
A nap ha kél, mi is kelünk, és néki hódolunk,
Te Mitra és Varuna is, tinéktek áldozunk:
Könnyen bejárható utat, jó földet adjatok,
Karjaitokkal védjetek, s örökre áldjatok.

Szavitar (RV X.139)

Kelet felragyogtatója,
Szavitar, aranyhajú,
Ezer sugár körülötte,
Mint a fényes koszorú.

A bölcs Púsan jár nyomában,
Erejétől lábra kap,
Számba is vesz minden élőt,
Mint pásztor a nyájakat.

Alátekint, elfoglalja
Fönn az égbolt közepét,
Kitölti a tágas teret,
És a világ két felét.

Nézi a dús legelőket,
Tehéncsorda hol legel,
A két szélső határpont közt
Füves réteken delel.

Ő a gazdagság forrása,
Minden kincset összegyűjt,
Kegyes pillantása földi
Formát el sosem került.

Törvényt-rendet ő vigyázza
Egek fénylő magasán,
És ha háborúba indul,
Zsákmányol, mint Maghaván.

Tiszta víz az áldozatból
Visvavaszut hívja le,
Indra is csak azt kutatja,
Merre van a nap helye.

Gandharva, ki ég és föld közt
Távolságokat kimér,
Édes hangon énekel most,
Égi vína dalt kísér.

Megtanít az igazságra,
Bátorít, ha kétkedünk,
Tetteinket inspirálja,
Himnuszt énekel velünk.

Egy védikus írás, a Brhaddévatá (6.162-3; 7.1-6) Vivaszván napisten házasságáról beszél. Tvastr lányát, Szaranjút vette feleségül. Hamarosan ikreik születtek, Jama és Jamuná, de az asszony megunta a házasságot. A férje tudta nélkül teremtett egy nőt, aki pontosan olyan volt, mint ő maga, rájuk bízta az ikreket, kancává változott, és elment a hegyekbe. Vivaszvánnak született egy másik fia ettől a nőtől, aki olyan volt, mint a feleségének az árnyéka – később úgy is nevezték, Cshájá, árnyék. De Cshájá rosszul bánt az ikrekkel, és Vivaszván gyanakodni kezdett. Rájött, hogy Szaranjú kanca formájában szökött meg, erre csődörré vált, és utánament. Szaranjú későn ismerte fel a férjét, akinek spermája a földre hullott. A kanca megszagolta, ezért két ikerfia, az Asvinok az orrából születtek meg. Elmondja ezt röviden a Rgvéda (X.17.1-2) is:

„Tvastr esküvőt rendez a lányának – ezt hallva mindenki összegyűlt. De Jama anyja, a nagy Vivaszván felesége eltűnt. A halhatatlan nőt elrejtették a halandók elől. A félistenek csináltak egy ugyanolyan nőt, és azt adták Vivaszvánnak. Szaranjú elhagyta az ikreket, de megszülte a két Asvint.”
Az Atharva Véda néhány mantrája gyógyulást, orvosságokat kér a naptól:

„Menjen a napba szívfájdalmad és a sárgaságod; beburkolunk a vörös bika színébe.” (AV I.22.1)

„Te köhögés, olyan gyorsan tűnj el, mint a nap sugarai.” (AV VI.105.3)

„Repülj el, fekély, mint a sas a fészkéről. A nap készítsen orvosságot, a hold világítson rád.” (AV VI.83.1)

„A felkelő nap ölje meg a férgeket, a lenyugvó nap ölje meg a teheneket kínzó férgeket.” (AV II.32.1)

„A félistenek, a nap, a föld adták a három Szaraszvatit, ők adták ezt a mérget megsemmisítő orvosságot.” (AV VI.100.1)

Indiában még ma is vannak, akik a nap híveinek nevezik magukat. Saját szentírásaik a Szúrja Upanisád és a Szaura Purána.

A késő középkorban a nap, mint félisten jelentősége lecsökkent. Romba dőlt a konáraki naptemplom, amely templomi szekér formájában épült, óriási kő-kerekekkel. Muttuszvámi Diksitar dél-indiai költő a múlt század végén írt egy naphimnuszt:

Szúrjamúrti, hódolok neked,
Szép Cshájá a hitvesed,
Szimha Raszi ura vagy te, világítod az eget.
Ragyogó vagy, egészséget, ajándékot osztogatsz,
Te mindig csak boldogságot, sose gondot adsz,
Mitra vagy, a lótuszoknak
Jó barátja, és a fény,
Ragyogsz ezer sugaraddal,
Hajnalórán új remény.
Elemésztő tűz vagy mindig,
Felvillantod fényedet,
És az ember összes bűnét
Lángoddal elégeted.
Első vagy a bolygók között,
Hét ló húzza szekered,
Mindenki előtted hódol,
Guruguhát kedveled.
Szaurastra mantra lelke, arany színben tündököl,
Áldása és melegsége a mezőkön szétömöl.
Brahma, Visnu, Siva társa, ki mindenkit elfogad,
Mindenkinek megváltást és boldogságot bőven ad.

Talán feltűnt, hogy költőnk bolygónak nevezi a napot. Ez nem véletlen. India tudósai már sok ezer évvel ezelőtt felfedezték, hogy a napnak is van saját mozgása. A szanszkrit versek néha csillagokról beszélnek, de valójában minden égitest „bolygó”, kivéve a Sarkcsillagot. A Srímad Bhágavatam 5. éneke részletesen beszél az univerzum felépítéséről, a bolygók pályáiról, a Sisumára (delfin) bolygórendszerről, és a föld alatti bolygókról.

Ezt írja:

„A világűr (antariksa) középső régiójában található a ragyogó nap, valamennyi hőt kibocsátó bolygó királya. Sugárzása felmelegíti az univerzumot, és fenntartja annak rendjét. Fényt is ad, hogy az élőlények jól láthassanak. Miközben észak felé, dél felé vagy az Egyenlítőn keresztül halad, lassan, gyorsan vagy közepes sebességgel mozog. Aszerint, hogyan kel fel, nyugszik le vagy keresztülhalad az Egyenlítőn – és közben hogyan kerül kapcsolatba a különféle állatövi jegyekkel – a nappalok és éjszakák rövidek, hosszúak, vagy egyenlőek egymással.” (5.32.3)

Természetesen az indiai bölcsek is tudták, hogy az anyagi univerzum végtelen, megszámlálhatatlan sok bolygó és bolygórendszer van; az olyan kifejezések, mint a föld bolygó alatt, vagy a nap fölkel és lenyugszik, tudományos értelemben helytelenek. A földi embert azonban nem igen érdeklik a távoli galaktikák viszonyai, és a mindennapi életben továbbra is jól megél ezekkel a tudományosan helytelen kifejezésekkel.

A Purána elmondja, hogyan halad át a nap a különböző állatövi jegyeken, és ez is megfelel annak, ahogy a földről látjuk. Az ekliptika hossza 95 100 000 jódzsana, vagyis 760 800 000 mérföld. A föld országaiban különféleképpen látják a napot: amikor a föld egyik felén dél van, a másikon éjfél. Látszólagos utazása során a nap Devadánitól, Indra lakhelyétől halad Jamarádzsa lakhelyéig, onnan Nimlocsaniba, Varuna királyságába megy, aztán Vibhávariba, a holdistenhez, és innen újra Indra lakhelyére érkezik. (5.21.4-12)

„A napisten szekerének egyetlen kereke van, amit Szamvatszarának neveznek. 12 küllője a 12 hónap… A tengely egyik vége a Szumeru, a másik a Mánaszóttara hegy csúcsán nyugszik… Hintója 3 600 000 jódzsana (28 800 000 mérföld) hosszú, és negyed ilyen széles. A szekér lovait, amelyeket a Gajatri és más védikus versmértékek után neveztek el, Aruna fogta be.

A napisten előtt hatvanezer szent halad, akiket Válakhiljáknak hívnak. Valamennyien hüvelyknyi nagyságúak, és ékesszóló imákkal dicsőítik a napistent.

14 másik szent, gandharva, apszará, kígyó, jaksa, ráksasza és félisten kettes csoportokat alkotva minden hónapban más nevet vesznek fel, és szertartásokat mutatnak be, hogy a Legfelsőbb Urat imádják Szúrjadévaként.”
(5.21.13-18)

Hogyan van ez? A napisten a Legfelsőbb Úr?

A Srímad Bhágavatam elmagyarázza, hogy ezt hogyan kell érteni:

„Az emberek általában Nárájanát, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét imádják, aki a napistenként van jelen.

A napisten, aki nem más, mint Nárájana, Visnu, a világok lelke, a világűrben él… 12 hónapon át a zodiákus 12 jegyével találkozik, és eszerint kap 12 nevet.”
(5.22.4-5)

A Rgvédában és más védikus írásokban a nap általában a félistenek egyike. Elfogadja ezt a Srímad Bhágavatam is, amikor arról beszél, hogy egyszer Prijavrata király ragyogó szekéren követte a napistent, és nappalt varázsolt az univerzumnak abban a részében, ahol éjszaka volt (5.1.30). A király csak egy félistent követhetett a saját szekerén. De senki sem akadályozhatja meg a Legfelsőbb Urat, hogy Nárájana- vagy Visnu-kiterjedésében szintén megjelenjen a nap formájában.

Nincsenek megjegyzések: