Buddha megvilágosodása

Újabb részlet az Ashtanga-könyvből:

Belső vívódása egészen huszonkilencedik életévéig folytatódott, amikor fia, Rahula megszületett. Ekkorra már végleg megcsömörlött az udvar hívságaitól, és elhatározta, hogy fényűző életét a hontalan kolduló remete vándorló életére cseréli fel. Egy nap apja elé állt, és megkérdezte: "Atyám, te önzetlenül szolgálod néped. Kérlek, mondd meg nekem: egész királyi hatalmaddal és a rendelkezésedre álló számtalan eszközzel, képes vagy-e megvédeni alattvalóidat a betegség, öregkor és halál szenvedéseitől? Én ezt a védelmet kívánom megtalálni minden lény számára." És egy éjszaka kedvenc lova, a hófehér Kanthaka hátán, kocsihajtója, Csandaka kíséretében elhagyta a palotát.

Gyötrelmei azonban nem értek véget, ördögi hangok próbálták megkísérteni: "Térj vissza a palotába, keress más megoldást, s az egész világ a tiéd lehet". De a felismerés, hogy a világi dolgok soha nem nyújthatnak végső megnyugvást, képessé tette e hangok elhallgattatására. Fejét leborotválta, és koldulócsészével a kezében elindult dél felé.

Először egy Bhagava nevű remetét keresett fel, és tanulmányozta annak aszketikus gyakorlatait, majd Arada Kalamához és Udraka Ramaputrához csatlakozott, hogy megtanulhassa módszereiket, melyek segítségével elmélyülésen keresztül óhajtották elérni a Megszabadulást. Egy ideig követte útmutatásaikat, de hamarosan világossá vált számára, hogy a Megvilágosodást ezekkel a gyakorlatokkal nem érheti el. Végül Magadha földjére vándorolt, és Uruvilva erdejében élt aszketikus életet a Nairandzsana folyó partján, nem messze a Gaja kastélytól.

Szinte emberfeletti önmegtartóztatással elmélkedett. Ezzel a gondolattal ösztökélte magát: "Soha a múltban nem volt, nincs a jelenben, és a jövőben sem lesz olyan aszkéta, aki nálam őszintébben törekedett, törekszik vagy fog törekedni." Célját azonban nem sikerült elérnie. Az erdőben töltött hat esztendő után feladta önsanyargató életmódját, megfürdött a folyóban, és elfogadott egy csésze tejet a közeli faluban lakó leány, Szudzsata kezéből. Öt társa, akikkel már hat éve folytatta együtt aszketikus életét, ámultan figyelte, amint tejet fogad el egy leánytól. Úgy vélték, visszaesett a világi életbe, és ezért magára hagyták.

Ily módon a herceg egyedül maradt. Bár még gyenge volt, és minden további erőfeszítés az életét veszélyeztette, mégis folytatta az elmélyülés gyakorlatát. Eltökélten fogadta meg magában: "Vérem elapadhat, húsom elsorvadhat, csontjaim széjjelhullhatnak, de erről a helyről addig nem távozom, amíg a Megvilágosodáshoz vezető utat meg nem találtam."

A következő éjjel leírhatatlan, eltökélt küzdelmet folytatott. Elméjében zavaros gondolatok kergették egymást, sötét árnyak fenyegették, mindenfelől ördögi csábítások kísértették. Azonban megtalálta a középutat: a küzdelmet abbahagyta, és békés elmével, körültekintően és figyelmesen, lépésről-lépésre, gondolatról-gondolatra megvizsgálta mindazt, ami bensőjében játszódott, míg végül saját zavaros elméje fölé emelkedett, és megtapasztalta a tiszta elme megfoghatatlan és leírhatatlan állapotát. Végérvényesen és tökéletesen felébredt a zavaros elme álomhoz hasonló, szenvedéssel teli kábulatából.

Mire a hajnalcsillag feltűnt a keleti égen, a herceg elméje tiszta volt és ragyogó, akár a beköszöntő nappal. Megtalálta az utat a Megvilágosodáshoz. A negyedik holdhónap tizenötödik napján, életének harmincötödik esztendejében a herceg Megvilágosulttá, Buddhává lett.

Ez időtől kezdve többféle néven ismerték. Úgy beszéltek róla, hogy ő a Buddha, a Tökéletesen Megvilágosodott, a Tathagata, a Szkíta Bölcs, Sákjamuni, Akit a Világ Tisztel.