A jóga végső célja

Újabb részlet a szakdolgozatomból:

"Az öt nijama a saucsa (tisztaság), szantósa (elégedettség), tapasz (lemondás), szvádhjája (az önvaló tanulmányozása) és az Ísvara-pranidhána (meghódolás Isten előtt). Jois szerint a saucsa a külső és belső tisztaságra vonatkozik, és mindkettő gyakorlása által averziót tudunk kifejleszteni a bűnös tettek elkövetése iránt, jól tudva, hogy azok beszennyezik a testünket és az elménket. A szantósa gyakorlása elősegíti azt, hogy az elménket egy célra tudjuk koncentrálni, és boldogok legyünk. A tapasz, vagyis a lemondás, a gyakorlás heve elpusztítja a tisztátalanságokat a tudatban. A szvádhjája a védikus szentírások tanulmányozására vonatkozik, amelyek közül Jois különösen a Bhagavad-gítát emelte ki¹. Manju Jois, Pattabhi fia maga is előszeretettel szokott védikus mantrákat énekelni az astánga-workshopokon. Az Ísvara-pranidhánát Pattabhi Jois, mint minden ortodox hindu, elsődleges fontosságúnak tartotta. Homlokán a saivák² három vízszintes vonalból álló tilaka-jelzését hordta, és a védikus szabályokat és előírásokat nagy tiszteletben tartó szmárta-bráhmana³ közösség tagjának vallotta magát.

A pránájámával kapcsolatban csupán Lino Mielétől tudunk arról, hogy Pattabhi Jois bizonyos gyakorlatokat előírt vagy javasolt volna a követőinek⁴. Az astánga-jógáról szóló könyve végén négyféle pránájámát ismertet: 1. kumbhaka-pránájáma (légzésvisszatartással végzett légzőgyakorlat), 2. púraka-récsaka pránájáma (itt a kilégzések és belégzések utáni légzésszünetek eltérő hosszúságúak) 3. anulóma és vilóma pránájáma (váltott orrlyukas szabálytalan légzés), és 4. bhásztriká pránájáma (fújtató légzés). Jois kiemeli még a kévala kumbhaka pránájámát⁵, ami Sweeney szerint a spontán légzésvisszatartásra vonatkozik⁶. Azt azonban Scott is megjegyzi, hogy Pattabhi Jois csupán a haladó tanítványoknak oktatta a pránájáma végzését, mert alapfeltételnek tartotta azt, hogy képesek legyenek legalább az első két sorozatot helyesen és a megfelelő uddzsájí légzéssel végrehajtani⁷.

A pratjáhára gyakorlását az ászanák végzése közben a testérzetekre, a légzésre, bandhákra és a dristikre, vagyis a megfelelő fókuszpontokra irányított figyelemmel próbálják elérni az astánga-jóga gyakorlói, ezzel elejét véve az elme elvándorlásának. Ennek magasabb szintje a dháraná, amikor a gyakorló képes a figyelmét eltérés nélkül hosszabb ideig a légzésen és a dristin tartani. A dhjána állapota akkor következik be, amikor a légzésre és a prána áramlására irányuló tudatosságon kívül minden más gondolat megszűnik az elmében gyakorlás közben, és így a pózok és a légzés egy mozgó meditációvá kapcsolódik össze. A szamádhi a végső tudatállapot, amelyet a jógi gyakorlás közben és a gyakorlás által elér. Scott szerint a szamádhiban a gyakorló eggyé válik Istennel⁸, és ezt valószínűleg Jois is alátámasztaná, mivel Sankara filozófiai iskoláját követte⁹, és így a kaivalját, vagyis az Abszolútban történő feloldódást tekintette a spirituális fejlődés végső céljának¹⁰.

1Miller 2009.

2A saivák Siva hívei, a hinduizmuson belül a három vonalból álló tilaka-jellel (homlokfestéssel) különböztetik meg magukat. A három vonal Siva szigonyát szimbolizálja.

3A szmárta közösség tagjai a Védák karma-kánda (anyagi célú) részeinek követését tartják fontosnak, és úgy tartják, hogy a fő védikus Istenségek csupán a személytelen Brahman megnyilvánulásai, így az imádók szabadon választhatnak, hogy Istent melyik formájában imádják. vö. http://en.wikipedia.org/wiki/Smartism

4Miele 2000: 156-160. old.

5Jois 2003: 23. old.

6Sweeney 2005: 333. old.

7Scott 2000: 16. old.

8vö. Scott 2000: 16-17. old.

9Taylor-Rugman 2009.

10A szmárta-bráhmana közösség tagjai dominánsan a Sankara (Kr.u. 788-820) által tanított advaita védánta filozófiát vallják. E filozófia szerint csupán egyetlen valós elv létezik, mégpedig a személytelen és tulajdonságok nélküli Brahman. A világ és az élőlény egyéni létezése csupán az illúzió terméke, melynek megszűnésével a lélek eggyé válik az abszolút Brahmannal.