"Itt jön a talán kissé fura dolog. Ahogy elmerültem a jitsuban, rádöbbentem, hogy a zenélésnél, koncertezésnél, lemezkiadásnál, önzőbb dolog kevés van. Ugyanígy a színpad előtt álló emberek is végtelenül önzők. Akármennyire közösségi dolognak is igyekszik lenni ez az egész, valójában semmi másról nem szól, mint, hogy mit akarok mutatni magamból, hogy mit akarnak kapni belőlem. Ez általában nem egyenlő a valósággal, sokszor az sem egyezik, amit a zenész adni és a közönség kapni akar. Ennél már csak egy kicsivel elszomorítóbb, hogy zenészként a befektetett munka és áldozat körülbelül 10%-a, ha megtérül. A 90% nagy része rajtad kívül álló okok miatt tűnik el, egy része az önzés miatt. Egyáltalán nem csodálom, hogy a zenészek nagy többsége narkomániás és pánikbeteg. A koncerttől koncertig tartó időszakok rettenetesen üresek, depresszívek. Mintha elvonási tüneteid lennének. Minél messzebb mentél, minél több koncertet adtál, annál súlyosabbak az elvonási tünetek. Hogy valamivel könnyebb legyen, lemész a Kultiba, ahol ugyanolyan kísértetek vannak, mint te és megpróbáltok minél hamarabb elszakadni a kínzó hétköznapoktól. Ez persze csak másnap reggelig tart, kezdődik az egész elölről, a következő koncert adagig. Minél régebb óta élsz így, annál nehezebbek a köztes időszakok, annál használhatatlanabb vagy a környezeted számára és annál magányosabb vagy. Megsínyli a család, a nőd, a suli, a meló. Ha szerencséd van, vannak olyan barátaid, akik ezen az egészen kívül esnek, ők látják tisztán, mi történik veled. Talán tudnak segíteni. Legtöbbünknek azonban már csak a zenészek, meg a holdudvaraik maradnak, csupa olyan ember, aki csak bólogat és magát sem látja.
Ezzel szemben a tatamin töltött minden pillanatot sokszorosan kapod vissza. Úgy, hogy közben egy olyan közösség részese lehetsz, ahol mindenki együtt, egymásért dolgozik. Egymás kudarcain, sikerein át vezet az utunk előre. Aki ebből nem veszi ki a részét, az elmarad, lemorzsolódik. Ez persze önzetlenséget feltételez. Nem tarthatsz vissza semmit, nem hátráltathatod a csapattársaidat, az általuk elszenvedett vereségek visznek téged is tovább. Persze egy idő után már nem vereségnek tekinted, hanem leckéknek. Az ego a legnagyobb gát."
A jógaoktatás is valami hasonló függőséget okoz, mint a koncertezés. Én heti tíz jógaórát tartok, többet nem is nagyon vállalnék be. Ha az ember túl sok órát vállal, akkor kiég, mert folyamatosan csak a legjobbat próbálja adni magából, és kevésbé tud a gyakorlásra, a befogadásra, önmaga épülésére koncentrálni. De viszont ha kevesebb órát tartanék, akkor pedig elvonási tüneteim lennének. Ezért szoktam még a két ünnep között vagy nyaralás közben is jógát oktatni.
Bár a jógában mindig azt hangoztatjuk, hogy "Ne legyenek elvárásaid", a valóságban azért mindenkinek vannak, és a jógás közönség is az alapján választ órát oktatót, hogy hol mit kap, és az mennyire rezonál arra, amit kapni szeretne. Én adhatom azt, ami bennem van, és ami a számomra fontos, nem is nagyon tudok mást adni, de ha hátrafordulok és azt látom, hogy az emberek mér nem tudnak követni, túlzottan haladók a pózok vagy túl nehezek a feladatok, akkor kénytelen vagyok módosítani. Persze ez nem is baj, mert végülis az oktatónak is a közönség igényeit és szükségleteit kell kiszolgálnia, és alá kell rendelnie ennek az egóját. Nem is baj, sőt, kifejezetten hasznos dolog az, hogy minden órán lehasad egy darabka az egónkból, és talán közelebb kerülünk ahhoz, amik valójában vagyunk.
Bevallom őszintén, hogy még 6-7 év oktatás után is erősen befolyásol az, hogy hányan jönnek el az órámra, pedig nekem sem kellene, hogy elvárásaim legyenek. És itt is szerepe lehet annak, hogy akárhány százalékban (ezt nem tudom pontosan meghatározni) a rajtunk kívül álló okok döntik el, hogy az emberek eljönnek-e az óránkra, vagy sem. Tisztában vagyok vele, hogy nem én vagyok a legjobb és a legnépszerűbb oktató az Atmán belül és azon kívül sem, mégis hajlamos vagyok depresszióba esni, amikor valamelyik órámon kevesen vannak, és önmagamat okolom, önmagamban keresem a hibát, hogy mit kellene jobban csinálnom, miben nem vagyok elég jó.
Ez önmagában nem is lenne baj, hiszen az embernek szüksége van az ösztönző erőkre a fejlődéséhez, csakhogy az ilyen egótörő helyzetekből nehéz inspirációt meríteni, legalábbis nekem. Ezzel szemben persze ott van az, hogy amikor gyakorlok, és részt veszek valamelyik tanár óráján, akkor egy csapásra elszállnak az aggodalmaim, a jógával való kapcsolatom és az oktatóságom létjogosultságát illetően, sőt, most már azon sem stresszelek, hogy egyik héten jobban mennek az ászanák, a másik héten esetleg rosszabbul. A gyakorlásban lassan más sikerül megszabadulnom a teljesítménykényszertől, de azért az oktatásomat még mindig jelentősen befolyásolja a sikerorientáltság. És valahol meg kell tanulni ezt is pozitívummá változtatni, vagyis empatikusabbnak és figyelmesebbnek lenni az iránt, hogy mit szeretnének az emberek kapni a jógától, amikor bejönnek gyakorolni, anélkül persze, hogy az egész rendszer értékét felhígítanánk, és a gyakorlókban a saját maguk által emelt korlátokat erősítenénk meg.
A tegnapi inverz-jóga kellemes élmény volt ezzel kapcsolatban, mert bár kevesen voltak, és gyakorlott jógázók elsősorban, mindenkinek sikerült néhány olyan pózt is megvalósítania, amiről eddig nem hitte el, hogy neki is sikerülhet. Ugyanakkor nem erőltettem rá semmit a gyakorlókra, és nem kezdtem el az önérzetüket sem rombolni azzal, hogy "Még ez sem megy?". Ezt megelőzte egy Ashtanga-gyakorlás, amelyben a 4.-5. sorozat pózait próbálgattam, természetesen eléggé gyér sikerrel. Megállapítottam, hogy kevésbé vagyok hajlékony, mint két évvel ezelőtt, viszont az ilyen kudarcok a gyakorlásban mindig arra inspirálnak, hogy legyek éhesebb, és gyakoroljak többet. Szóval tegnap úgy éreztem, hogy egy kis időre sikerült kiegyensúlyozni a bennem dolgozó erőket, és erre fogok törekedni a továbbiakban is, hátha kijön belőle valami értelmes dolog :-).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése