"A remény hal meg utoljára"
"Soha ne add fel a reményt"
"A remény az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél"
Ez utóbbi idézet az Éhség viadala című film nyomán vált világhíressé, amely pontosan a belénk kódolt félelmek és az általuk ránk erőltetett manipulatív hatalom erejéről szólt. Azt gondolom azonban, hogy nem a legtöbb ember számára nem egyértelmű, hogy mi is a remény, illetve hogyan használhatjuk a félelmeink legyőzésére és önmagunk felhatalmazására, ahelyett, hogy fordítva használnánk, a kihívások előli menekülésre, az önmegadó áldozat szerepének igazolására.
Az emberi faj történelme és filozófiai gondolkodásának fejlődési folyama végig e két part között hömpölyög: a szabad akarat és az eleve elrendeltség vagy alárendeltség két pólusa között lavírozunk, vagy éppen oszcillálunk. Amikor a világ vagy valamilyen politikai erő igyekszik ránk kényszeríteni a totális kiszolgáltatottságot és félelemben tartva a lelkünket, a végletekig korlátozza az életünket, akkor előbb-utóbb előtör belőlünk a szabadságvágy, és lerázzuk magunkról a félelem igáját. Ez persze tűnhet politikai frázisnak is, de ugyanakkor szerintem az emberiség belső evolúciójának elválasztatatlan jelensége.
Amikor viszont a másik pólus, a szabadság, szabadosság, szabályozatlanság lendül túlsúlyba, akkor az emberek elveszítik önkontrolljukat, felelősségérzetüket, és megjelenik bennük a félelem, amit az önnön szabadságukkal, a rájuk ruházott önállósággal és személyes hatalommal élni képtelenség hív elő. Ilyenkor az ember elkezd menekülni a szabadság elől, mivel még nem áll készen rá.
Merész feltételezés persze, hogy a világ politikai arculatának alakulása az emberiség belső evolúciójának leképeződése, de talán lehet benne valami, bár ezt a gondolatsort most nem fűzném tovább. Ugyanis mindig könnyebb az egyéni fejlődés léptékében gondolkodni, mint egész társadalmak, civilizációk sorsának alakulását értelmezni. Az ember mindig a saját maga és a világ közötti viszony tekintetében értelmezi és dolgozza fel az őt érő hatásokat, és első lépésben itt van meg a lehetősége a szabad akaratának és tényleges szabadságának megértésére és visszanyerésére.
Szóval most visszatérnék arra a gondolatszálra, amit szerettem volna kifejteni: a remény, a félelem és a szabad akarat háromszögére. Először is tekintsük a reményt, vagy akár ebben az értelemben a hitet is egy lekorlátozó tényezőnek, amely rajtunk kívül helyezi a döntés felelősségét, és arra bíztat bennünket, hogy passzív szereplőként, szenvedő alanyként, áldozatként vagy éppen ha tetszik, mártírként éljük meg a helyzetünket. Ilyenkor az ember beletörődik, hogy képtelen befolyásolni a rá ható erőket és valami csodában, isteni beavatkozásban vagy egyéb olyan történésben reménykedik, amiért nem tett erőfeszítést, és ami túlmutat a logika és a józan ész határain. Az ilyen reménykedés szerintem inkább a naivitás kategóriájába tartozik, és gúzsba köti a szabad akaratunkat, a személyes hatalmunkat, ahelyett, hogy erőt adna a megpróbáltatások elviseléséhez és azon leckék megtanulásához, amiket az életünk nehézségei hivatottak megtanítani nekünk.
Példaként hozhatnánk azokat a szegény embereket, akik minden héten kitöltenek egy lottószelvényt, de sohasem nyernek, vagy azokat, akik abban bíznak, hogy a személyes erőfeszítéseik nélkül meg fognak változni az életkörülményeik, a személyiségük, a világ; vagy a félelmeik egy szép napon gondolnak egyet, és elhagyják a szívüket, anélkül, hogy szembe kellett volna nézniük velük és le kellett volna győzni őket.
A remény azonban lehet egy pozitív, önfelhatalmazó erő is, amikor úgy tekintünk rá, hogy Isten, vagy a világon túli hatalom azokra tekint igazán bíztatóan, akik saját maguk is mindent megtesznek félelmeik és korlátaik legyőzésére. Kockáztatnak, mernek, és nem félnek veszíteni, mert eljutottak már oda, hogy nem az eredmény számít, hanem az erőfeszítés, és a szív, amivel azt az erőfeszítést megtesszük. Ilyen ember volt Gandhi, Teréz Anya, és még sorolhatnánk azokat a nagy lelkeket, akik hittek abban, hogy egy ember őszinte odaadása és erőfeszítése is képes megváltoztatni milliók sorsát. A remény és a hit képes hegyeket megmozgatni, illetve felhatalmazni bennünket, hogy hegyeket mozgassunk meg, ha nem mástól várjuk a megoldást, hanem mindent megteszünk, ami tőlünk telik, és szüntelen imával fohászkodunk Istenhez, hogy megadja nekünk az erőt a próbatételek elviseléséhez és a nekünk szánt feladat sikerre viteléhez.
Ha a reményünk erőt ad, hogy kitörjünk a tehetetlenségből, akkor felszabadító erő lesz belőle, ha viszont elveszi az erőnket, és mástól várjuk a megoldást a problémáinkra, akkor örökre a rabjai maradunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése