"Patandzsalí a 2.32. szútrában említi újra az Isten iránti odaadást (ísvara-pranidhánát), ahol részletesebben magyarázza el a nyolcfokú (Ashtanga) jógát. Az isten iránti odaadás az öt előírás (nijama), a jóga második ágának egyike. Patandzsalí rendszerében az Ashtanga jóga egy középső szintű jóga, amit a tanuló akkor gyakorol, ha elhárította a kezdeti akadályokat (melyekben a krijá-jóga segít), de mielőtt képessé válik a szamádhi közvetlen gyakorlására (melyet szamádhi-jógának, vagy Vjásza megfogalmazása szerint csak „jógának” nevezünk). Így Patandzsalí azt ajánlja, hogy a jógí adja hozzá az „istenszeretetet” gyakorlása mindegyik szintjéhez, de a 2.45. szútrában végül oksági kapcsolatot állapít meg az odaadás és a szamádhi között. Azt mondja: „Az isten iránti meghódolásból származik a szamádhi.” Így Patandzsalí arra utal, hogy az odaadás vagy meghódolás az összes jóga csúcsa és az összes előtte álló lépés hozzá vezet.
Isten nem
csak a megkülönböztetés nélküli Egység, de a sokszorosság is,
másképpen nem létezhetne a „valós” univerzum. Mivel Isten
végtelen, nem létezhet olyan hely vagy lény, melyben ne lenne
jelen. Míg az Isten az Én-ként megtesz mindent, amit én teszek,
az összes jelenség együttvéve (a bevásárlóközpontok,
árucikkek, autók, vásárlók, és a párhuzamos univerzumok
összessége) az immanens Isten; a tudat, ami megfigyeli őket pedig
a transzcendens Isten. Nem lehetünk Isten híján, mivel csak Isten
létezik.
Hogy
megérthessük, mit ért Patandzsalí az „isteni” kifejezés
alatt, el kell engednünk a világgal kapcsolatos perkoncepcióinkat
és elölről kell kezdenünk. Amikor fiatal voltam, hamar
megértettem, hogy az „Isten”, akiről tanítottak, csupán az
ember tulajdonságok kiterjesztése, a saját korlátaink kivetülése
volt. Ahelyett, hogy az Isten képére teremtett embert láttam
volna, az emberi lényekről mintázott Istent mutattak, az
antropomorf Istent.
Ez
az Isten az összes gyengeséggel rendelkezik, amikkel mi is.
Ingerült lesz, bosszúálló, féltékeny, dühös, és talán ami a
legrosszabb – látszólag „meggondolta magát” és új
azonosságot vett fel (amikor az Újtestamentum felváltotta az
Ótestamentumot). Ezt a filozófus, Feuerbach tézise is
alátámasztja, aki szerint Isten csupán az aktuális társadalmi
értékek képviselője. Mint ahogy rájöhettél abból, hogy
mennyit idézem az Ó- és Újtestamentumot is, mindkét írást
nagyra értékelem. A probléma abban van, ahogy a teológia
magyarázta és átadta őket az elmúlt 2000 évben.
Az
1.24. szútrában Patandzsalí azt mondja, hogy az ísvara a
tudat (purusa) különleges formája, melyet nem befolyásolnak
a szenvedés minőségei, nem érinti a karma, annak gyümölcse és
maradéka. Patandzsalí azt mondja, hogy Isten nem csak valamilyen
eredendő ok vagy a forma nélküli Abszolút (nirguna Brahman).
Az ísvara nem csak az univerzum, az egyesített mező, vagy
minden létező oka. Azt mondja, hogy Isten egy különálló személy
(purusa visésa). A purusa kifejezés már a Védákban
is megjelenik, ahol a kozmikus lényt vagy kozmikus személyt
jelenti. Valójában az angol „person” (személy) szó is
a szanszkrit purusából ered. Patandszalí a legtöbbször a
purusa kifejzést használja a védikus átman (Önvaló)
helyett, arra utalva, hogy midnenki rendelkezik a saját purusájával
(személyiségével), Az átman kifejezés pedig inkább az
egy Önvalóra utal, melyben mindannyian osztozunk, és amely szintén
rendelkezik a maga varázsával. Ezt majd később foguk megbeszélni.
Így a purusa kifejezés valamivel közelebb áll az
ábrahámita vallásokban használt „lélek” kifejezéshez, és a
megtestesült tudatot jelenti."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése