2019. augusztus 6., kedd

Isten nem antropomorf!

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:
"4. Fejezet
A készenlét a szamádhira és a kegy
Ez a fejezet arról szól, hogyan szenteljük magunkat Istennek és hogy mi ennek a jelentősége a szamádhi szempontjából. Már tíz éve jógáztam, de még mindig nagyon nehéznek találtam ennek a dolognak a megemésztését, és természetesen megértem, ha ez az olvasóknak is nehézséget okoz. Mivel szigorú katolikus neveltetésben részesültem (ami nem a katolicizmus elítélése akar lenni általánosságban), minden vallásos dologhoz negatív módon álltam hozzá, és úgy találtam, hogy sok modern ember osztozik a mély bizalmatlanságnak ebben a sebében. A korai időszakban erős émelygést éreztem, amikor bizonyos indiai tanáraim, akik bhakták voltak, elkezdtek beszélni az odaadás fontosságáról. Ha az olvasó úgy találja, hogy nehezen tud viszonyulni az Isten iránti szeretetről szóló anyaghoz, akkor nyugodtan átugorhatja ezt a fejezetet és visszatérhet, amikor késznek érzi magát rá.
Isten nem antropomorf
Az istenről alkotott elképzelésünkkel kapcsolatos probléma az, hogy azt gondoljuk, tudjuk, milyen Isten de ez nem igaz. Csupán megfordítottuk azt a kijelentést, hogy "isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert", és azt állítjuk, hogy Isten az ember képére lett teremtve. Antropomorfizáltuk Istent. Mivel kivetítettük emberi egónkat Istenre, a kapcsolatunk Istennel zátonyra futott. Úgy gondolunk Istenre, mint valami távoli és ingerlékeny zsarnokra, aki a felhők felett ül és nem foglalkozik velünk (legfeljebb néha agyoncsap valakit egy villámmal vagy időről időre küld egy özönvizet), mert mi is így viszonyulunk egymáshoz. Azonban az állítás, hogy az ember Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve, a következőket jelenti:
- Tiszta tudatosság (melyet néha léleknek vagy Önvalónak nevezünk)
- Énség vagy az én-érzet, vagyis annak tudása, hogy élőlényként létezünk.
- Az anyag (amit Indiában Prakritinek, vagyis Természetnek neveznek), ami azt jelenti, hogy van egy testünk.
- És van egy elménk, mely gondoskodik a testünk életben maradásáról.
A különbség köztünk és Isten között az, hogy Isten teste, az univerzumok teljes összessége határtalan és örök; Isten Én-sége pedig mindenhol jelenlévő és mindenható ezekben az univerzumokban. Mi viszont olyan testtel rendelkezünk, melyet korlátoz az idő és a tér, és törődnünk kell annak életben maradásával. és itt esünk bele a testtel való azonosítás csapdájába, ami azt jelenti, hogy a mi "Én-ségünket" megszínezik a fizikai test korlátai. A test korlátait ismerve elhisszük, hogy a tudatunk is korlátozott. Általában ezt nevezzük "egónak" vagy "eltorzult egónak" vagy akár "egoizmusnak". Ez a babonás hit abban, hogy elkülönült élőlények vagyunk, akik egy ellenséges vagy közömbös univerzumban élünk, melyben korlátozorr erőforrásokért kell küzdenünk más hasonlóan robotszerű élőlényekkel, akiket ugyanezek az önző gének hajtanak.
Ezt az eltorzult egoizmust kivetítjük az Istenről alkotott elképzelésünkre. De Isten, bár rendelkezik Én-séggel vagy élőlény-séggel, mégsem rendelkezik olyan korlátozott vagy korlátozó egóval, mint mi. Ennek következményeit nem sokan értették meg. Mivel Isten határtalan, örök és forma nélküli, nem rendelkezik olyan egóval, melytől távol kellene tartani a kegyet, vagy mellyel kedvezne egy embernek, törzsnek vagy nemzetnek egy másikkal szemben. Kivetítettük Istenre a saját fizikai korlátainkból fakadó elképzeléseinket; és ebből alakult ki az "Isten" fogalma, aki fösvény, aki visszatartja a kegyét, és aki nem szeret, vagy nem törődik velünk. Ez a hibás gondolkodásmód eredményezi az önutálatunkat és önmagunkkal kapcsolatos kishitűségünket."

Nincsenek megjegyzések: