"Mivel egy guru ilyen állapotokat tud bemutatni, a követők bármit evangéliumnak vesznek, amit a gurujuk mond. A cinikusok és az agnosztikusok viszont másfelől kétségbe vonják a misztikus állapotok valódiságát, mivel a misztikus ostobaságokat beszélt utána. Így megértettem, hogy a misztikusok mindkettőt teszik. Az évek során ezt sok guru követőivel megbeszéltem, akik megsértődtek, hogy kétségbe vonom a guru tökéletességét. És utána találtam rá Agehananda Bharati könyvére („Light at the Center”), melyben azt mondja, hogy a misztikus vagy csúcsélmény egyáltalán semmilyen haszonnal nem jár magán az élményen kívül. Más szavakkal, csak azért, mert meg tudjuk tapasztalni a szamádhit, nem válunk az élet szakértőivé. Az én véleményem szerint, Bharati a fején találta a szöget, és most már tudom, hogy miért: Az osztrák származású kutató először antropológiát tanult, mielőtt Indiába ment volna, ahol sok évig élt hindu szerzetesként. Életének későbbi szakaszában Bharati az USA-ba költözött, és az antropológia-professzoraként oktatott egyetemen. Valószínűleg az első misztikus volt, aki olyan témákat tanulmányozott, mint a strukturalizmus, posztmodernizmus és a szemiotika. Így tudta, hogy önmagában a szamádhi megtapasztalása nem tesz minket tudatossá azokról a kulturális hangsúlyokról, amelyeket csak úgy tudunk megfigyelni, ha kívülről tanulmányozzuk az elménk fejlődését (ellentétben a belső tapasztalással a szamádhiban).
A jógik és a
misztikusok általában a legtöbbször nem tudatosították a saját
hangsúlyozásaikat, mint a szexizmust, rasszizmust, nacionalizmust,
stb. A követőik pedig nem értik azt, hogy a guruk is alá vannak
rendelve ennek. Ez a sarlatán guruk és szektavezérek problémájának
egy része. Bizonyos esetekben ezek az emberek ténylegesen beléptek
a szamádhiba, de utána elkezdik elhinni a saját
történetüket, és nem veszik észre, hogy a régi hangsúlyaik
újra jelentkeznek, amikor elhagyják a szamádhit.
Azoknak a kulturális hangsúlyoknak a felfedése, melyek magában a Jóga-szútrában találhatók, bizonyára értékes és terjedelmes téma lenne, de ez nem fér bele jelen írásunkba. Természetesen, egy ennyire rövid szövegben (195 szútra), a hangsúlyok nem annyira erőteljesen jelentkeznek, mint egy sokkal nagyobb szövegben, például a Bhagavad-gítában (750 vers), a Mahábháratában (100000 vers) vagy például a Bibliában. Patandzsalí bizonyára törekedett a részrehajlás minimálisra csökkentésére, ami részben magyarázatot adhat a szöveg rövidségére. Leginkább akkor vehető észre a részrehajlás hiánya, amikor Patandzsalí az Ísvaráról (Istenről) tesz kijelentéseket. Itt a nyelvezete szinte klinikai tisztaságú és fertőtlenített, mellőz mindenféle vallásos vagy szektás hangszínt. Patandzsalít pontosan emiatt kritizálta például Ácsárja Rámánuja, a vaisnavizmus egyik nagy teológusa, aki örült volna, ha a szöveg sokkal odaadóbb hangnemben íródik meg. A hangsúlyok hiánya a Jóga-szútrában annak a ténynek is köszönhet, hogy önmagában nem egy újabb filozófiát mutat be, hanem egy spirituális technológiát, melyet a szánkhja filozófiára ültet rá. Ha a jógikus részrehajlást akarnánk keresni benne, akkor először a szánkhja tanításaival kellene megismerkednünk.
Ez a legfontosabb dolog, amire emlékeznünk kell, amikor elhagyjuk a szamádhit: a szemiotika és a feltételekhez kötöttség azonnal visszatér. Bár a régi időkben nem használták a „szemiotika” és „szemantika” kifejezéseket, illetve az elme kialakulásának történetiségét sem kutatták, de úgy hiszem, hogy bizonyos nagy tanítók intuitív módon értették. Például Indiában a bölcsek legmagasabb kategóriáját mounáknak, vagyis „csendeseknek” nevezték. Ők megértették, hogy amikor a kifejezhetetlent próbáljuk szavakba önteni, annak lényege elveszik. Így azokat, akik csak a csenden keresztül tanítottak, nagy becsben tartották. Az egyik ilyen tanító Gautama Buddha volt. A Buddha sok kérdés feltevése után hallgatott válaszként; mert intuitív módon megértette, hogy bármilyen választ is adna, azt megszíneznék a saját elméje történelmi hangsúlyai. Más esetekben megszólalt, és azokban az esetekben lehetetlen volt hangsúly nélkül beszélni.
A tanár nem lehet mindig csendben, mert a csend még jobb lehetőséget biztosít a félremagyarázásra, mint a szavak. Mindkettő alá van vetve a hangsúlynak, de néha jobb csendben maradni, mint beszélni."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése