2020. január 21., kedd

Visszatérés a szamádhiból

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:
"Most vizsgáljuk meg a következő állítást: „Amit a tudós mond, annak súlya van.” Ismét, a súlyosság az „anyag” elsődleges attribútuma, a tömege. Ennyire mélyen ül a nyelvünkben a hangsúly, hogy az „anyag” az „számít”, és az, ami az anyag tulajdonságaival, például súllyal rendelkezik, fontos. Azt is mondjuk, hogy „ennek az ötletnek vagy személynek ráhatása van”, vagy megkérünk valakit, hogy „mérlegelje” a megbeszélés vagy vita tárgyát, így ismét azonosítva az anyagot a fontossággal, mert a „ráhatás” akkor jön létre, amikor az egyik anyagi tárgy nekiütközik egy másiknak. Így az a vélemény, hogy amit egy tudós mond, annak „súlya, behatása van, és számít” már beágyazódott a nyelvünk szemantikájába. Az elmúlt 300 évben mély részrehajlással utasítunk el bármit, aki ellene megy annak, hogy az emberi lényeket leredukáljuk az anyagra, és az agyban zajló bioelektromos és biokémiai folyamatokra.
Azért írom ezt le ekkora részletességgel, hogy egyértelművé tegyem: a mély szamádhiban még az agyunkban működő szóalkotó programot is fel kell függeszteni. Nem élhetjük meg a mély szamádhit addig, amíg a kulturális részrehajlás jelen van bennünk. A szemiotika megakadályozza, hogy elérjük azt, amit a jógik úgy neveznek, hogy „a tárgy maga” (vagyis a puszta tárgy, mely mentes minden csatolástól és módosítástól, amit a szóalkotó program hozzákapcsolt). Egyes buddhista iskolákban ugyanezt a dolgot a „tárgy milyenségének” nevezik. Csak akkor tudjuk tudatosítani, amikor az elme szilárd és csendes, mentes a hullámzástól – ami elvezet a következő témához, vagyis mi történik akkor, amikor kijövünk a szamádhiból?
A nirvicsára szamápattiban a mentális interpretáció bárminemű formája fel van függesztve, és egy misztikus állapotban vagyok, melynek során meg tudom tapasztalni egy tárgy lényegét (dharmáját). Ekkor egy bizonyos pont után kijövök a szamádhiból. Ezt az jelzi, hogy az elmém bekapcsol és mint ahogy szokta, elkezdi értelmezni az élményt. Megpróbálom szavakba önteni azt, amit láttam, vagy azért, hogy elmagyarázzam magamnak, vagy azért, hogy átadjam másoknak. Fontos, hogy továbbadjuk, de ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni, a meghatározás szerint hátra kell hagynunk a misztikus állapotot. Ekkor azonban visszakapcsol a szógenerátor – és vele együtt az összes szemiotika, szemantika és kulturális hangsúly is. Meg kell értenünk, hogy két, élesen elkülönülő állapotról van szó. Az első a tárgy lényegének felfogása a szamádhiban, utána pedig, amikor elkezdjük leírni a tárgyat, és amit láttunk, a szamádhi elhagyása és az elme újraindulása.
A jógik és a misztikusok gyakran nem veszik észre ezt a változást. Megláttak valami fontosat a szamádhiban, és elfelejtik észrevenni, hogy amikor az elme újra visszakapcsol, még mindig ugyanaz a régi elme, melyet most arra használnak, hogy egy olyan élményt írjanak le, mely teljességgel túl van az elmén. Nem ritka, hogy a jógik vagy misztikusok túl nagy jelentőséget tulajdonítanak annak, amit láttak. A szemiotika és a hangsúlyok fel vannak függesztve a szamádhiban; ezt nevezi Patandzsalí „csitta vritti niródhának” (1.2. szútra: „A jóga az elme hullámzásainak lecsendesítése”). Amikor a jógi elhagyja a szamádhit, az elme ismét kivetül, és a jógi újra belép a szemiotika világába."

Nincsenek megjegyzések: