A bálna számos nép mitológiájában és teremtéstörténetében tölt be fontos szerepet. A bálna az óceán legjellegzetesebb állata. A vizek hatalmát, az egyéni és univerzális regenerációt, de az elnyelő sírt is képviseli. Más állatokhoz (pl. elefánt, teknős) hasonlóan a világ hordozója. A muszlim hagyományban a föld egy angyal vállán, az angyal egy sziklán, a szikla egy bálnán, a bálna a vízen, a víz a levegőn, a levegő a sötétségen nyugszik, és az egész szerkezet a bálna mozgásától függ. Ősi legendák szerint (pl. Szindbád hajóstörténeteinek egyikében) a tengerészek szigetnek nézték a tengerben úszó bálnát, kikötötték hozzá a hajót, és az állat lehúzta őket a mélybe. Ezekben a legendákban a Gonosz szimbóluma, amely a kárhozat felé vonja az embereket.
Az iszlám teremtéstörténet szerint Allah megparancsolta víz felett lebegő párának, emelkedjék a magasba. És két nap alatt megalkotta az eget. Ezután elválasztotta az eget a földtől, és létrehozta a hét eget és a hét földet.
Amikor Allah megalkotta a földeket, megparancsolta a szélnek, hogy kavarja fel a vizet. A víz megmozdult, és tajtékzott, magas hullámok tornyosultak, és sűrű pára képződött. Allah elrendelte a tajtéknak: szilárduljon meg, és a tajték megszilárdult. Ebből alkotta meg két nap alatt a víz színén a földeket. Ekkor megparancsolta a hullámoknak: álljanak meg. A hullámok megmeredtek, és ezekből alkotta Allah a hegyeket.
A föld pedig - akár egy bárka - a vizek színén ringott. Allah előhívott egy mérhetetlen erejű angyalt, és megparancsolta neki, ereszkedjék a föld alá. Az angyal alámerült, megragadta a földet keleti és nyugati szegélyénél fogva, és vállára emelte. Ekkor Allah egy négyszögletű sziklát alkotott zöld rubinból, amelyben hétezer lyuk volt, és minden lyukban egy-egy tenger. Megparancsolta a sziklának, ereszkedjék az angyal lába alá. A szikla lemerült, de nem akadt szilárd pont, hogy megálljon. Ekkor Allah egy roppant bikát teremtett. A bikának negyven-negyvenezer feje, füle, orra, szája, nyelve és lába volt. Egyik lábát a másiktól ötévi gyalogút választotta el. Allah elrendelte a bikának, bújjon a szikla alá. A bika a szikla alá bújt, és szarvára emelte azt. De nem volt hely, ahol a bika a lábát megtámaszthatta volna. Ekkor Allah egy óriás bálnát teremtett. A bálna oly hatalmas volt, hogy ha a világ minden tengerének vize egyetlen orrlyukába gyűlne, ez mindössze annyi lenne, mindegy porszem a sivatagban. Isten a bálnát Bahmutnak nevezte, és ráparancsolt, hogy tartsa a bikát. Bahmut a vizen úszik, a víz alatt levegő van, a levegő alatt a sötétség. A hét föld tehát az angyal vállán nyugszik, az angyal a sziklán, a szikla a bikán, a bika a bálnán, a bálna a vízen, a víz a levegőn, a levegő a sötétségen.
Történt egy napon, hogy Iblisz az ördög rávette a bálnát, vesse le hátáról a súlyos terhet. A bálna hajlott az ördög szavára. Allah ekkor egy parányi férget alkotott, s a féreg bebújt a bálna orrlyukába, és meg sem állt a roppant állat agyvelejéig. Bahmut szenvedett, nyöszörgött, és rimánkodott Allahhoz, szabadítsa meg kínjaitól. Allah megkönyörült teremtményén, megszabadította a fájdalomtól, de megparancsolta a féregnek, hogy maradjon örökké a bálna közelében, nehogy az újra kísértésbe jöjjön, és ledobja hátáról a bikát, egész terhével.
Az inuit (eszkimó) mitológiában Sedna az óceán istennője, akit a szülei, két ősóriás a tengerbe dobott a csónakjából. Az apja levágta a csónak peremébe kapaszkodó ujjait, amikből a fókák, rozmárok, bálnák és halak lettek, míg a teste lesüllyedt a tenger fenekére és csonttá válva gyökeret vert ott. Sedna az óceán rettenetes istennője, aki egyik szemével minden tengeri lényt figyelemmel kísér. A másik szemét hajgubanc takarja, ami tele van az emberek bűneivel. Az inuit sámánok lemerülnek a tenger fenekére, hogy megtudakolják Sednától, mennyire lesz sikeres a vadászat és hozzá fohászkodnak betegség és haldoklás esetén. Ő a nagy angakok (an-gar-ok: ég-szülött-okforrás, azaz az okforrástól az égben született lény), a varázsló, az élet és a halál nagy északi kapuja (Mindenható, női változatban). Magyarul a nevét inkább szét-anyának kéne ejteni.
Amikor Allah megalkotta a földeket, megparancsolta a szélnek, hogy kavarja fel a vizet. A víz megmozdult, és tajtékzott, magas hullámok tornyosultak, és sűrű pára képződött. Allah elrendelte a tajtéknak: szilárduljon meg, és a tajték megszilárdult. Ebből alkotta meg két nap alatt a víz színén a földeket. Ekkor megparancsolta a hullámoknak: álljanak meg. A hullámok megmeredtek, és ezekből alkotta Allah a hegyeket.
A föld pedig - akár egy bárka - a vizek színén ringott. Allah előhívott egy mérhetetlen erejű angyalt, és megparancsolta neki, ereszkedjék a föld alá. Az angyal alámerült, megragadta a földet keleti és nyugati szegélyénél fogva, és vállára emelte. Ekkor Allah egy négyszögletű sziklát alkotott zöld rubinból, amelyben hétezer lyuk volt, és minden lyukban egy-egy tenger. Megparancsolta a sziklának, ereszkedjék az angyal lába alá. A szikla lemerült, de nem akadt szilárd pont, hogy megálljon. Ekkor Allah egy roppant bikát teremtett. A bikának negyven-negyvenezer feje, füle, orra, szája, nyelve és lába volt. Egyik lábát a másiktól ötévi gyalogút választotta el. Allah elrendelte a bikának, bújjon a szikla alá. A bika a szikla alá bújt, és szarvára emelte azt. De nem volt hely, ahol a bika a lábát megtámaszthatta volna. Ekkor Allah egy óriás bálnát teremtett. A bálna oly hatalmas volt, hogy ha a világ minden tengerének vize egyetlen orrlyukába gyűlne, ez mindössze annyi lenne, mindegy porszem a sivatagban. Isten a bálnát Bahmutnak nevezte, és ráparancsolt, hogy tartsa a bikát. Bahmut a vizen úszik, a víz alatt levegő van, a levegő alatt a sötétség. A hét föld tehát az angyal vállán nyugszik, az angyal a sziklán, a szikla a bikán, a bika a bálnán, a bálna a vízen, a víz a levegőn, a levegő a sötétségen.
Történt egy napon, hogy Iblisz az ördög rávette a bálnát, vesse le hátáról a súlyos terhet. A bálna hajlott az ördög szavára. Allah ekkor egy parányi férget alkotott, s a féreg bebújt a bálna orrlyukába, és meg sem állt a roppant állat agyvelejéig. Bahmut szenvedett, nyöszörgött, és rimánkodott Allahhoz, szabadítsa meg kínjaitól. Allah megkönyörült teremtményén, megszabadította a fájdalomtól, de megparancsolta a féregnek, hogy maradjon örökké a bálna közelében, nehogy az újra kísértésbe jöjjön, és ledobja hátáról a bikát, egész terhével.
Az inuit (eszkimó) mitológiában Sedna az óceán istennője, akit a szülei, két ősóriás a tengerbe dobott a csónakjából. Az apja levágta a csónak peremébe kapaszkodó ujjait, amikből a fókák, rozmárok, bálnák és halak lettek, míg a teste lesüllyedt a tenger fenekére és csonttá válva gyökeret vert ott. Sedna az óceán rettenetes istennője, aki egyik szemével minden tengeri lényt figyelemmel kísér. A másik szemét hajgubanc takarja, ami tele van az emberek bűneivel. Az inuit sámánok lemerülnek a tenger fenekére, hogy megtudakolják Sednától, mennyire lesz sikeres a vadászat és hozzá fohászkodnak betegség és haldoklás esetén. Ő a nagy angakok (an-gar-ok: ég-szülött-okforrás, azaz az okforrástól az égben született lény), a varázsló, az élet és a halál nagy északi kapuja (Mindenható, női változatban). Magyarul a nevét inkább szét-anyának kéne ejteni.
A Bibliában is megjelenik a bálna, illetve a cet, Jónás történetében:
Isten elküldte Jónást misszióba. Egy Ninive nevű városba kellett volna mennie, hogy az embereket bűnbánatra szólítsa. Csakhogy Jónás nem akart oda menni. Felszállt egy másik városba tartó hajóra. Jött egy óriási vihar. A tengerészek megijedtek, hogy elsüllyed a hajójuk! Jónás tudta, hogy Isten azért küldte a vihart, mert ő megfutamodott. Azt mondta a tengerészeknek, hogy dobják őt a vízbe, és akkor eláll majd a vihar. Isten egy cethalat küldött Jónás megmentésére. Jónás három napon keresztül volt a cethal hasában. Közben imádkozott. Úgy döntött, hogy bűnbánatot tart, és követi Istent. Isten utasította a cethalat, hogy köpje partra Jónást. Jónás elment Ninivébe. Tanította az ottani embereket. A ninivei emberek pedig hallgattak rá! Ismét elkezdték követni istent.
A japán mitológiában a Bake-kujira (“szellembálna”) hatalmas bálnacsontváz, amelyet furcsa madarak és halak kísérnek. Általában esős éjjeleken tűnnek fel a parton a japán faluk közelében, megijesztve a halászokat, és megátkozva mindenkit, aki észleli őket. A bálna átka éhínséget, járványokat, tüzet és hasonló katasztrófákat hoz a falura, amit megkörnyékez.
És végül, essen pár szó a legendák nagy vízi szörnyéről, a krákenről is! Az egyik legrégebbi, és talán a mai napig a legnépszerűbb tengeri szörnyeteg a kráken, amelyről úgy tartották, hogy eredetileg Norvégia és Izland partjai közelében vadászott az arrafelé járó hajókra, ám az évszázadok alatt a világ szinte minden pontjáról felröppentek e hatalmas polipról szóló legendák. Az ősi izlandi eposz, az Ödvar-Odds saga verseiben bukkant fel először két gigantikus testű, hajókra vadászó tengeri szörnyeteg, a Hafgufa és a Lyngbakr. Bár ezek a leírások alapján inkább bálnákhoz hasonlítottak, mégis a kráken szóval hivatkozott rájuk az ismeretlen szerző. Valamivel később, nagyjából 1250 környékén, egy másik névtelen szerző az izlandi útjáról visszatérve a Konungs skuggsjá című tudományos értekezésében részletesen leírta az imént említett két szörny megjelenését és táplálkozási szokásait, azonban ő már azt feltételezte, hogy két egyforma lényről van szó. Ezt a következtetést abból vonta le, hogy a Grönland környéki tengerek halászai rendre egy ugyanolyan lény felbukkanásáról meséltek, és általában két egymástól viszonylag messze lévő területen. Egy Carolus Linnaeus nevű svéd tudós a Systema Naturae című tudományos gyűjteménye első kiadásában a rejtélyes krákent is besorolta a tengeri élőlények közé, azonban az ezáltal gerjesztett viták és nézetletérések miatt a későbbi, átdolgozott változatból már kihagyta. Érdekes, hogy a lénnyel kapcsolatos legendák, illetve a tudományos értekezések mennyire nem voltak összhangban egymással. A halászfalvakban, illetve a nagyobb városok kikötőiben a tengert megjárt matrózok rendszeresen arról beszéltek, hogy egy csápos szörnyeteg rántja a mélybe a hajókat, ha azok a tenger egy bizonyos pontján járnak. Ezzel szemben a tudományos írásokban általában inkább bálnához hasonlatosnak írták le a bestiát. Erik Pontoppidan, Bergen püspöke – aki egyházi hivatása mellett igen nagy érdeklődést mutatott a tudomány irányában is – egy 1750 körül született értekezésében azt írta, hogy a Kraken egy olyan teremtmény, amely, amikor a víz felszíne közelében pihen, távolról úgy fest, mint egy sziget. A közelébe merészkedő hajókat nem is maga a lény rántja le a mélybe, hanem az a hatalmas erejű örvény, ami akkor keletkezik, amikor a Kraken hirtelen alámerül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése