Mostanában ritkán olvasgatom az Elephant Journal cikkeit, ugyanis sok erőltetett és bulvárszagú van közöttük. A fenti témával kapcsolatban azonban ráakadtam egy cikkre, ami azért tetszett, és nagyjából össze is foglalta a tárggyal kapcsolatos ambivalens érzéseimet. Szóval én sem veszem be minden esetben a "Bocsáss meg neki és engedd el" pirulát, hanem van, amikor inkább köpök egyet. A szerző azzal kezdni, hogy a haragot, dühöt, sértődöttséget, amit akkor érzünk, ha valaki megbánt, csalódást okoz, méltatlanul viselkedik a belé helyezett bizalmunkhoz, visszaél a jóindulatunkkal stb., két részre osztja.
Van a hirtelen felbuggyanó harag, ami meggondolatlan cselekedetekre, esetleg agresszióra, bosszúra sarkallana bennünket, amit önmagunk is megbánnánk rövid idő elteltével. Az ilyen harag általában destruktív, ezért meg kell tanulni minél előbb kiereszteni magunkból az indulatot, és lehiggadni. A harag másik fajtája az, amikor "haragot tartunk", vagy a "haragosává válunk" valakinek, aki megbántott bennünket. Ez a hosszú távú érzelmi minta viszont szintén destruktív énszerintem, vagyis ha állandóan rosszban vagyunk a világgal, és azon méltatlankodunk, hogy ki hogyan bántott meg bennünket, akkor nem marad erőnk az élet és az emberek pozitívumait látni.
Mindenkiben van ez is, az is, és a legtöbbször választás kérdése, hogy melyikre koncentrálunk. De persze az sem megoldás, hogy vakon eltekintünk valakinek a jellemhibáitól, és idealizáljuk magunkban, mert ezáltal neki sem adjuk meg a lehetőséget, hogy dolgozzon rajtuk. Persze ez mindenkinek a maga dolga, és általában a külső segítség vagy éppen kényszer sokkal kevésbé működik, mint a belső elhatározás, hogy dolgozni kezdünk egyik vagy másik hibánkon.
nem vagyunk azonban egyedül ebben a világban, és még ha el is értük valahol a jóga hatására azt az állapotot, amikor könnyen meg tudunk bocsátani azoknak, akik bántanak bennünket, a bizalom elvesztése egy másik kérdés. Ha valaki elvesztegeti a bizalmunkat, akkor megváltozik a kapcsolatunk vele, és ezt a bizalmat már csak nagyon fáradságos munkával lehet helyreállítani. Ha azonban naivan azt mondjuk magunkban, hogy feltétel nélkül szeretjük azt is, aki visszaél a szeretetünkkel, akkor saját magunkat áldozzuk fel, plusz a másik félnek sem adjuk meg a lehetőséget a fejlődésre.
Érdekes gondolatot említ a cikk szerzője: a bennünk élő belső gyermek néha pontosan hogy a kontrollra, korlátokra, feltételekre vágyik, mert azok viszik előbbre. Amikor egy traumákat átélt léleknek erőfeszítést, áldozatot kell hoznia,azért, hogy megkapja a szeretetet, amiből nem kapott eleget, akkor sokkal jobban értékeli, mintha feltételek nélkül elhalmoznánk a szeretetünkkel.
Mindannyian tudjuk, hogy az elkényeztetett gyerekek mennyire frusztráltak és kezelhetetlenek, és emellett mennyi problémát okoznak a világban. A szigorúan, de következetes szeretettel nevelt gyerekek általában sokkal tartalmasabb kapcsolatokat képesek kialakítani, és önállóbbak is lesznek, mint a kontroll nélküli narcizmusban agyonfürdetett mama kedvencei, akiknek szintén jót akartak a szülei, de túl engedékenyek voltak vele. Az ilyen gyerekekből lesznek később a kis diktátorok és hatalommániás őrültek.
A szeretetnek ára van, mint ahogyan a megbocsájtásnak is. És ha a másik fél nem hajlandó megfizetni az árat, akkor nem a vele szemben támasztott elvárásainkat kell elengedni, hanem inkább a kapcsolatot. Ez nem azt jelenti, hogy elküldjük az illetőt melegebb égtájakra, hiszen akkor megint csak haragban válunk el. Inkább azt jelenti ez, hogy nem fektetünk többé annyi bizalmat és nem várunk el annyit attól a kapcsolattól, mint a konfliktus előtt. Az elengedés ebben az esetben azt jelenti, hogy elengedünk egy kapcsolatot, nem engedjük, hogy a másik fél tovább kihasználjon bennünket és visszaéljen a jóindulatunkkal.
Lehetünk jóindulatúak, de ne legyünk naivak, inkább megfontoltak és következetesek. Ha a másik félnek nem ér meg annyit a kapcsolatunk, hogy megfelelő méltósággal viszonyuljon hozzánk, akkor az a kapcsolat már amúgy is meghalt, felszínessé vált, bár az udvariasság keretein belül persze még eljátszhatjuk, hogy semmi bajunk a másikkal.
Sokkal több az olyan kapcsolat, amelyben az emberek nem mondják ki őszintén, amit gondolnak, mert így kényelmesebb nekik. Ez nem feltétlenül baj, ha nem is várunk többet a kapcsolattól. De ha hagyjuk magunkat áldozati báránnyá válni, akkor nem lesz egyenlő arányban az, amit adunk és kapunk a kapcsolatban. Ez pedig hosszú távon bennünket is rombol, ahelyett, hogy mindketten gazdagabbá válnánk.
Szóval engedjük el azokat, akik nem méltóak a szeretetünkre, és bocsássunk meg azoknak, akik kiérdemelték a bocsánatunkat és az újabb esélyt. Mindenki változhat, ha elég erősen érzi a kényszert, hogy változnia kell. Ha viszont következmények nélkül hagyjuk, hogy kihasználjanak bennünket, akkor ugyanaz az eset fog újra és újra ismétlődni. Hibázni emberi dolog, de szokást csinálni egy hibából az már ostobaságra vall.
A cikk szerzője a végét a jógára és a jogaoktatókra hegyezi ki, a "bad boyokat" és a "bad girlöket" emlegetve. Nos, a guru-biznisz egy teljesen más téma, sokat lehet csalódni, és sok ideál összedőlhet az emberben. Inkább maradjunk annál a gondolatnál, hogy egy jógaoktatónak fel kellene ismernie annak a fontosságát, hogy dolgozzon a saját hibáin, és a kapcsolatait minél több tényleges tartalommal töltse meg, csöpögő ezó szentimentalizmus helyett. Senki nem várja el, hogy tökéletesek legyünk, de az etika, integritás, értékrend területén kötelességünk folyamatosan fejlődni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése