"Dönthetsz úgy, hogy nem leszel érzékeny, nagy hátat, vastag bőrt növeszthetsz magad köré, hogy senki ne okozhasson fájdalmat. De ennek ára van... Senki sem tud vagy okozhat fájdalmat, de boldoggá sem tehet Téged senki."
És hozzáidézném még az egyik kommentet is:
"Az utolsó mondat, mint konklúzió azért eléggé rossz meglátás. Erőteljesen társas lények vagyunk, és nem tudunk megelégedni csupán "önmagunk meglétével". Így boldogságunkhoz hozzátartozik az, hogy emberek között legyünk, interakcióban legyünk velük. Az hogy fájdalmat is okoz más emberi lény az is természetes velejárója az életnek, csupán hagyni kéne magunkat, hogy megéljük a fájdalmat, ahelyett hogy rosszul belénk rögzült mintákat, és hülye sztereotípiákat követve csak elnyomjuk magunkban, és tettessük a kiegyensúlyozott lelkivilágot. Az életnek megtapasztalásához tartozik a fájdalom teljes átélése, és akármennyire nem kellemes testileg, lelkileg, de az biztos, hogy tisztelve lelkünket és testünket, ha kiadjuk magunkból úgy, ahogy azt megilleti, akkor erősebbek és egészségesebbek maradunk."
A költői kérdés pedig, ami bennem felmerült, hogy szükségszerű-e a fájdalom és a szenvedés? Valóban megnemesítik-e a lelket a nehézségek és a megpróbáltatások? Szerintem ez elsősorban az adott személy lelki fejlettségétől függ. Ha egy kevésbé fejlett lélekről van szó, akkor ő menekül a fájdalom és a szenvedés elől, mert az életösztöne ezt diktálja. Ő is boldog szeretne lenni, mint mindenki más, de az ő értelmezésében a boldogság a szenvedés elkerülése. Nem tud és nem is akar például vezekelni, vagy tanulni a szenvedéséből.
És akkor ott van még a félelem, arról is szót kell ejteni. Általában a fájdalomtól félünk, és főleg az ismeretlen fájdalomtól, mert nem tudjuk előre, hogy milyen mértékű fájdalom vár ránk, és hogy el fogjuk-e tudni viselni azt, meg fogja-e érni?
A félelmet nagyon nehéz legyőzni, és ezért az ember sokszor védekezésképpen páncélt növeszt maga köré. A páncél állhat kőkemény izmokból, ilyenkor a sérülékenységünket az agresszió páncélja mögé igyekszünk rejteni, és megfélemlíteni másokat. Aki félelemben tart másokat, az önmaga is mindig fél. ráadásul önnön gyengeségeitől fél elsősorban, amikkel nem tud szembenézni, nem talál erőt magában, hogy kijavítsa a jellemhibáit.
Az is megtörténhet, hogy zsírból növesztünk páncélt, és az áldozat szerepébe menekülünk bele. A túlsúlyos emberek is általában megbántott, kihasznált emberek, tele lelki sérülésekkel, és a túlzott evés által igyekeznek kicsikarni az életből azt az élvezetet, ami más téren nem adatott meg nekik.
vagy választhatjuk azt, hogy az érzéketlenség, közömbösség önzés páncéljába burkolózunk, és csak saját érdekünket tartjuk szem előtt. Ez persze a legrosszabb taktika, mert így még jobban izoláljuk magunkat a környezetünktől, és bár igyekszünk minden érzelmet kipusztítani a szívünkből, és azt a büszkeséggel, az egóval helyettesíteni, de ebben az esetben valóban elveszítjük minden reményét annak, hogy valaki valaha boldoggá fog tenni bennünket. Éppen azért, mert eleve kizárjuk ennek a lehetőségét, és igyekszünk elhitetni magunkkal, hogy nincs szükségünk másokra ahhoz, hogy boldogok legyünk.
A szeretet ugyanis sebezhetővé tesz. Bizalmat feltételez, és önmagunk önkéntes alárendelését a szeretett másik szabad akaratának. A szeretet szinonímája a szolgálat, csak a mai világban hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni. Itt már csak az érdekek irányítanak, és az érzelmek, az önzetlen segíteni akarás már kiveszett a legtöbb emberből. Persze, ha a másik visszaél a kapott bizalommal, és kihasználja a sebezhetőségünket, akkor hegesedik a lelkünk, és már kevésbé lesz érzékeny, mint azelőtt volt. A sorozatos csalódások valóban megkérgesítik a szívet, és egyre nehezebben tudjuk felébreszteni benne a hitet és a reményt. Ezek nélkül pedig elhervad a szívünk virága.
A megoldást csak a spirituálisan nagyon fejlett személyek birtokolják, akik megtanulnak önzetlenül szeretni, anélkül, hogy bármiféle viszonzást elvárnának cserébe. Persze el tudják fogadni a viszonzást, de mentesek mindenféle számító, manipulatív hajlamtól. Egy szent akkor is szeret, ha csak fájdalmat kap cserébe. Akkor is alázatos marad, ha mindenki szereti, és minden oka megvan a büszkeségre. És nem riad meg az olyan leckéktől az életben, amelyek alázatra nevelik.
Egy szent (és nagyon kevés olyan van, aki valójában elérte ezt a szintet) tudja, hogy érdemes vállalni a nehézségeket, a megpróbáltatásokat, még akkor is, ha azok nincsenek rákényszerítve. A bölcs még azért is hajlandó szenvedést elfogadni, hogy mások szenvedését megkönnyítse., bár ezt a magas szintet már nem érdemes imitálni, ha nem vagyunk valóban azon. Az élet mindig ad lehetőséget a fejlődésre, csak meg kell tanulnunk megfelelően megérteni a helyzeteket, amikbe kerülünk, és teljes nyitottsággal befogadni a tanulságot, ami ezekből következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése