Az utóbbi hetekben mindig elmaradok pár nappal a blogjaimmal, így a számomra fontos eseményekről is csak némi késéssel tudok megemlékezni, annyi minden történik velem mostanában. A múlt héten például általános iskolai osztálytalálkozón voltam, és még az osztályfőnökünk is ott volt. Mindenki elmondta nagy vonalakban, hogy mi minden történt vele azóta, és érdekes volt látni az életutakat, a tendenciákat. Néhány gondolattal összefoglalnám a következtetéseimet.
1971-es korosztályról van szó, akik 1985-ben ballagtak el az általános iskolából. Nem akarok sablonos lenni, de akik továbbtanultak, azok általában anyagilag jobban boldogultak, bár az osztályunkból nem nagyon kerültek ki celebek és milliomos vállalkozók sem. Aki azzal foglalkozott az életében, amit szeretett csinálni, az sokkal boldogabbnak érezte magát, mint aki olyan munkát végzett, ami nem igazán volt vonzó a számára. A legtöbb osztálytársamnak volt egy-két gyereke, és majdnem mindenki elvált már egyszer. Két-három olyan volt, aki nem vált el, illetve két-három olyan, aki még szingli volt. Ők jellemzően sokkal nagyobb erővel vetették bele magukat a karrierjük építésébe, mint azok, akiknél a család is jelen volt.
Ketten emeltük ki azt, mint sikert, hogy soha nem kellett beosztottként dolgoznunk valaki másnak, az egyik egy pszichológus volt, a másik meg én, aki ugye sok évig krisnás lelkészként tevékenykedtem, majd jógastúdiót nyitottam. Ami a fizikai állapotot illeti, az osztálytársaim 70%-a elhízott, és csak azok néztek ki fiatalosnak és egészségesnek, akik gyerekkoruk óta rendszeresen sportoltak, és most is ezt teszik. Ugyanakkor az ő életük minden szempontból stabilabbnak is tűnt, mint a többieké.
Volt két körkérdés, amire szintén sokan válaszoltak hasonlóan. Az egyik az volt, hogy mit tekintünk életünk legnagyobb sikerének, a másik pedig az, hogy mit életünk meg a legnagyobb kudarcként. A sikernél szinte mindenki legelőször a gyerekeit említette. A sztereotípia ugye az szokott lenni, hogy ha a szülőnek nem sikerült megvalósítania az álmát, akkor a gyereket neveli úgy, hogy neki sikerüljön megvalósítani a szülő álmát (ami esetleg eltérhet a sajátjától). De itt nem ezt éreztem, hanem inkább azt, amit én is érzek a gyerekeimmel kapcsolatban, hogy minél "jobb" szülők próbálunk lenni, annál inkább meg tudjuk tanítani a gyerekeinket arra, hogy küzdjenek az álmaikért, és ne adják fel, ha kudarcok érik őket. Én a gyerekeimnek végzett szolgálatot tekintem az egyik legjobban eltöltött időnek az életemben.
A kudarccal vagy negatív élményekkel kapcsolatban említették közeli rokonok halálát, rossz döntéseket és anyagi nélkülözést is. Egy páran azonban, velem együtt azt mondtunk, hogy igazán semmit nem életünk meg kudarcként, legfeljebb leckeként. Én úgy érzem, hogy sohasem bántam meg a döntéseimet, és még ha később meg is változtattam az álláspontomat egy-egy dologgal kapcsolatban, az addigi időszakot szép és tartalmas tanulóidőszaknak tekintettem, ami lezárult. Nekem is többször kellett a nulláról újrakezdenem, de ez nem keserített meg, nem vette el az életkedvemet.
Végülis a konklúzió az volt a számomra, hogy a személyes, szubjektív hozzáállás határozza meg leginkább azt, hogy az életünket mennyire látjuk boldognak, sikeresnek, és nem annyira az anyagi helyzet, a velünk történt esetleges negatív események vagy éppen a szakmai sikerek. Ha mindezeknek valaki tud örülni, akkor boldog, de ha elégedetlen, vagy nem fogadja el azt, amit az élet elétesz, és nem engedi el azt, amit el kell, akkor sokkal boldogtalanabb lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése