Fiatal koromban jó válaszaim voltak arra a kérdésre, hogy "Mi leszel, ha nagy leszel?" Az egyik: "Atomfizikus". Ami manapság már tulajdonképpen azt jelenti, hogy kvantumfizikus, mert a tudomány eljutott odáig, hogy a szubatomikus részecskék is vibráló húrokból állnak, vagyis csak a mi érzékszerveink és felfogásunk tekinti őket látható, tapintható, manipulálható anyagnak.
Hát a kvantumfizikáig nem vittem, mert nem volt elég kreditpontom, és végülis prog-matra felvételiztem. Az első előadáson feltettem a kérdést a professzornak, hogy szerinte valaha képesek lesznek-e a programozók létrehozni egy olyan mesterséges intelligenciát, amely működésében vetekszik az emberrel. A válasz az volt, hogy "Nem". Közben, vagy talán éppen ennek hatására, az érdeklődésem a pszichológia, filozófia és a spiritualitás felé fordult, és úgy éreztem, hogy az egyetemen nem fogom megtalálni Istent. Így tehát elkezdtem a világvallásokat tanulmányozni, és kisvártatva a Bhagavad-gítánál és a Krisna-tudatnál kötöttem ki. Úgy éreztem, itt van az a tudomány, amit kerestem, a lélek kvantumfizikája.
Ha globálisan nézzük, akkor persze az informatika, a kvantumfizika, és az ősi jógik spirituális technológiái is ugyanazokra a kérdésekre keresik a választ, és ha művelőik elég kitartóak, és el tudnak vonatkoztatni a beléjük programozott prekoncepcióktól, akkor nagyjából ugyanazokat a válaszokat fogják kapni.
A kvantumfizikusok jelenleg ott tartanak, hogy az anyag működése a legparányibb szinten nem független a megfigyelő tudatától, és innen már csak egy kis lépés az a következtetés, hogy a tudat jelenléte kulcsfontosságú, és a tudatos én teremti az általa észlelt valóságot. Erről ebben a cikkben olvashat bővebben, akit a tudományos megközelítés érdekel. Az ind filozófusok és jógik évezredek óta lovagolnak a témán, nevezetesen azt saccolgatják, hogy az általunk tapasztalt valóság teljesen szubjektív, azaz a tudatunk kivetülésének terméke, vagy pedig van objektív aspektusa is, amelynek létezése és működése független a megfigyelő jelenlététől. A buddhizmus és az advaita abba a kézenfekvő végletbe ugrott, hogy a megfigyelő tudatán kívül a világnak nincs önűlló, valóságos alapja, míg az ateista nézet eddig éppen az ellenkezője volt: a világ ragyogóan működne nélkülünk, tudatos megfigyelők nélkül is, igazából mi és a tudatunk működése jelenti az anomáliát, hiszen rettentő nehéz megmagyarázni a tudat jelenségeit egy mechanikus, logikus világképbe illesztve.
Nos, a kvantumfizika eljutott addig a pontig, ahol az anyagelvű nézetek érvényüket veszítik, de még mindig fennáll a kérdés, hogy akkor ki az, aki a valóságot létrehozza és működteti? Hiszen nem vagyunk mindenhatók, inkább úgy tűnik, mintha kész játékszabályok közé csöppentünk volna, és életünk értelme a Játékmester felismerése lenne.
Mindig, amikor két egymásnak ellentmondani látszó nézet ütközik, akkor én azon gondolkodom, hogy a világ és Isten annyira csodálatos és felfoghatatlan, hogy miért ne lehetne egyszerre igaz a két ellentmondó állítás? A szánkhja filozóia szerint a prakriti, vagyis a világ a purusa (a tudat) céljából létezik. Minden parányi, a Teljes Tudatosságból kiszakadt lélekszikra azért kerül ebbe a világba, hogy visszaszerezze elveszett egységét, és ehhez bizonyos, csak őrá jellemző élményeken kell keresztülmennie. Vagyis minden, amit átélünk, csupán szimuláció, teszt, tanulási folyamat. Nincs valódi tétje, hiszen örök, elpusztíthatatlan lények vagyunk. A tét csupán az, hogy mikor ismerjük fel ezt az eredeti természetünket, és mikor lépünk túl azokon az álomképeken, amelyek elvisznek a felébredésig. Ezzel kapcsolatban a Mátrix jó film volt, de a V for Vendetta még jobb volt szerintem.
Tehát vitathatatlan, hogy a tudatunk befolyásolja a valóságot, amit átélünk. Ugyanakkor mégsem vagyunk függetlenek, egy magasabb rendszerbe illeszkedünk, és annak játékszabályai szerint működünk, a feltételekhez kötött, és a felszabadult szinten is. Sok út vezet a tudati természetünk felismeréséig, és persze mindegyik kizárólagosnak tekinti magát, illetve inkább a követői tekintik annak. Én viszont sokkal nagyobb szabadságot és változatosságot sejtek a spirituális valóság szintjén is, mint ahogyan azt egyik vagy másik rendszer beállítja. A felelősség tehát végső soron a miénk, abban, hogy milyen valóságot teremtünk meg a magunk és világunk szereplői számára, és hogyan boldogulunk benne. Ha megtanuljuk a leckét, akkor továbbléphetünk, ha nem, akkor meg fog ismétlődni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése