Az 1:2 arányú légzés gyakorlása

Újabb részlet Gregor Maehle Pránájáma-könyvéből:

"Mivel a kilégzés csökkenti a radzsaszt, hajlamos arra is, hogy növelje a tamaszt. Ebből következőleg ne kísérletezzünk az 1:2 arányú légzéssel, ha már eleve a gyakorló túlzottan tamaszikus. Ez akkor jellemző, ha túlzottan letargikusnak, tompának, nehéznek vagy depressziósnak érezzük magunkat, vagy túlzottan introvertáltak vagyunk. ha ez a helyzet, akkor egyelőre maradjunk az 1:1 aránynál, és növeljük a kapálabháti, valamint a naulí gyakorlását, melyeket a krijákról szóló fejezet ír le. Ha már jártassá váltunk ezekben a technikákban, akkor tegyük hozzá a bhásztrikát (ami erőteljesen energetizál), valamint a szúrja-bhédanát (ami extrovertálttá tesz). Mindkettő leírását később olvashatjuk e könyvben.

Mikor váltsunk az 1:2 arányú légzésre?

Ha nem felügyelet alatt gyakoroljuk a pránájámát, akkor azt javaslom, hogy addig folytassuk a fenti módszert, amíg el nem érjük a 30 másodperces belégzést és kilégzést. Így teljesen biztosak lehetünk abban, hogy a szervezetünk mindenre fel van készülve, ami következik. Ha viszont tanár felügyelete alatt gyakorolunk, akkor ő javasolhatja, hogy korábban váltsunk erre az arányra. Egyes tanárok már a 20:20 vagy 24:24 másodperces légzésciklus esetében is úgy tekintik, hogy a gyakorló elérte a jártasságot az 1:1 arányú légzésben. Az ősi jógaszövegek egyik arányt sem írják le kifejezetten. A jógik ugyanis soha nem gondolták azt, hogy az arányok szigorú rögzítése vezetne a sikerhez. Sokkal fontosabb, hogy az adott arány a számunkra működjön. A tanárnak kell meghoznia a megfelelő döntést a tanuló egyén körülményeinek megfelelően. Soha nem gondolták, hogy az arányok rögzítése jelentős különbséget eredményezne. Ehelyett kövessük az általános útmutatásokat.

Hasonló elvek igazak az egyik arányról a másikra váltásra. Nincs szigorú szabály arra vonatkozólag, hogyan kell megtenni. Az egyik módszer, amit Indiában tanultam, az, hogy a belégzést megtartjuk ugyanúgy, és a kilégzés hosszát kezdjük el növelni. Egy másik módszer az, hogy megnyújtjuk a kilégzést, miközben rövidítjük a belégzést. Megint egy másik megközelítés szerint csökkentsük a felére a belégzés hosszát, miközben a kilégzés hosszát tartsuk meg. Ez eleinte drasztikusnak tűnhet, de én ezzel a módszerrel értem el a legjobb eredményeket, ezért itt most ezt fogom leírni.

Tegyük fel, hogy elértük a 30:30 arányt, és kényelmesen tudunk lélegezni benne, ezután át akarunk váltani az 1:2 arányra. ezt egyszerűen úgy tehetjük meg, hogy a belégzés hosszát elfelezzük, vagyis 15 másodpercre csökkentjük, a kilégzést pedig ugyanúgy hagyjuk. Tehát a 15:30-as aránnyal folytatjuk a légzést. Észre fogjuk venni, hogy ez nagyon könnyű az előző, 30:30 arányhoz képest. Innen növelhetjük a légzéshosszat az 1:2 aránynak megfelelően. Másnap átléphetünk a 16:32 arányra, és mág ezt is könnyűnek találhatjuk. Utána átválthatunk a 17:34 arányra – itt már elképzelhető, hogy ellenállásba ütközünk. Ha ellenállásba ütközünk, például elfogy a levegőnk a kilégzés végére, akkor maradjunk annál a számolásnál, amíg nem adaptálódtunk teljesen. Ha elhamarkodottan növeltük meg a légzéshosszat, akkor természetesen vissza kell lépnünk. Általában véve ezt persze szeretnénk elkerülni, így csak akkor növeljük a légzéshosszat, ha teljesen biztosak vagyunk abban, hogy készen állunk rá. A legtöbb ember számára sokkal nehezebb elérni a 20:40 arányt, mint a 30:30 arányt, bár a teljes légzésciklus hossza mindkét esetben ugyanaz."