"Mivel a kilégzés csökkenti a radzsaszt, hajlamos arra is, hogy növelje a tamaszt. Ebből következőleg ne kísérletezzünk az 1:2 arányú légzéssel, ha már eleve a gyakorló túlzottan tamaszikus. Ez akkor jellemző, ha túlzottan letargikusnak, tompának, nehéznek vagy depressziósnak érezzük magunkat, vagy túlzottan introvertáltak vagyunk. ha ez a helyzet, akkor egyelőre maradjunk az 1:1 aránynál, és növeljük a kapálabháti, valamint a naulí gyakorlását, melyeket a krijákról szóló fejezet ír le. Ha már jártassá váltunk ezekben a technikákban, akkor tegyük hozzá a bhásztrikát (ami erőteljesen energetizál), valamint a szúrja-bhédanát (ami extrovertálttá tesz). Mindkettő leírását később olvashatjuk e könyvben.
Mikor
váltsunk az 1:2 arányú légzésre?
Ha
nem felügyelet alatt gyakoroljuk a pránájámát, akkor azt
javaslom, hogy addig folytassuk a fenti módszert, amíg el nem érjük
a 30 másodperces belégzést és kilégzést. Így teljesen biztosak
lehetünk abban, hogy a szervezetünk mindenre fel van készülve,
ami következik. Ha viszont tanár felügyelete alatt gyakorolunk,
akkor ő javasolhatja, hogy korábban váltsunk erre az arányra.
Egyes tanárok már a 20:20 vagy 24:24 másodperces légzésciklus
esetében is úgy tekintik, hogy a gyakorló elérte a jártasságot
az 1:1 arányú légzésben. Az ősi jógaszövegek egyik arányt sem
írják le kifejezetten. A jógik ugyanis soha nem gondolták azt,
hogy az arányok szigorú rögzítése vezetne a sikerhez. Sokkal
fontosabb, hogy az adott arány a számunkra működjön. A tanárnak
kell meghoznia a megfelelő döntést a tanuló egyén körülményeinek
megfelelően. Soha nem gondolták, hogy az arányok rögzítése
jelentős különbséget eredményezne. Ehelyett kövessük az
általános útmutatásokat.
Hasonló
elvek igazak az egyik arányról a másikra váltásra. Nincs szigorú
szabály arra vonatkozólag, hogyan kell megtenni. Az egyik módszer,
amit Indiában tanultam, az, hogy a belégzést megtartjuk ugyanúgy,
és a kilégzés hosszát kezdjük el növelni. Egy másik módszer
az, hogy megnyújtjuk a kilégzést, miközben rövidítjük a
belégzést. Megint egy másik megközelítés szerint csökkentsük
a felére a belégzés hosszát, miközben a kilégzés hosszát
tartsuk meg. Ez eleinte drasztikusnak tűnhet, de én ezzel a
módszerrel értem el a legjobb eredményeket, ezért itt most ezt
fogom leírni.
Tegyük
fel, hogy elértük a 30:30 arányt, és kényelmesen tudunk
lélegezni benne, ezután át akarunk váltani az 1:2 arányra. ezt
egyszerűen úgy tehetjük meg, hogy a belégzés hosszát
elfelezzük, vagyis 15 másodpercre csökkentjük, a kilégzést
pedig ugyanúgy hagyjuk. Tehát a 15:30-as aránnyal folytatjuk a
légzést. Észre fogjuk venni, hogy ez nagyon könnyű az előző,
30:30 arányhoz képest. Innen növelhetjük a légzéshosszat az 1:2
aránynak megfelelően. Másnap átléphetünk a 16:32 arányra, és
mág ezt is könnyűnek találhatjuk. Utána átválthatunk a 17:34
arányra – itt már elképzelhető, hogy ellenállásba ütközünk.
Ha ellenállásba ütközünk, például elfogy a levegőnk a
kilégzés végére, akkor maradjunk annál a számolásnál, amíg
nem adaptálódtunk teljesen. Ha elhamarkodottan növeltük meg a
légzéshosszat, akkor természetesen vissza kell lépnünk.
Általában véve ezt persze szeretnénk elkerülni, így csak akkor
növeljük a légzéshosszat, ha teljesen biztosak vagyunk abban,
hogy készen állunk rá. A legtöbb ember számára sokkal nehezebb
elérni a 20:40 arányt, mint a 30:30 arányt, bár a teljes
légzésciklus hossza mindkét esetben ugyanaz."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése