Az ember ugyanis a legtöbbször önmagát akadályozza a vágyai, álmai, tervei vagy céljai megvalósításában, elérésében. Sokszor úgy gondoljuk, hogy nem vagyunk méltók valamire, nem érdemeljük meg, vagy nincs meg a képességünk arra, hogy elérjük. A napokban jógaóra közben is bemondta valaki, hogy "Hát én ezt képtelen vagyok megcsinálni." És arra azt válaszoltam, hogy a dolgok 90%-át az életükben azért nem tudjuk megvalósítani, mert elhitetjük magunkkal, hogy képtelenek vagyunk rá. Ezt a problémát úgy nevezik, hogy alacsony önbecsülés, vagyis kevesebbre tartjuk magunkat, mint amire valójában képesek vagyunk.
Sokáig azt gondoltam, hogy ez igazából egy egó-dolog, amikor valaki elhiszi, hogy meg tudja csinálni, hogy képes rá, mert ugye az embernek alázatosnak kell lennie. De aztán rájöttem, hogy az önbecsülés, önmagunk szeretete, tisztelete és értékelése egy alapvető dolog, ami szükséges ahhoz, hogy boldoguljunk az életben, és hogy megtanuljunk másokat is szeretni és tisztelni, és elfogadni őket olyannak, amilyenek, illetve megtanítsuk az embereknek azt, hogyan fogadjanak el minket.
A szeretetbe sok minden belefér, és az egyik alapvető dolog az alkalmazkodás. Ha szeretünk valakit, akkor alárendeljük magunkat neki, az ő vágyainak vagy boldogságának. De mint ahogyan már korábban is említettem, az anyagi világban, de még a lelkiben sincs teljesen egyoldalú, viszonzatlan szeretet. A hétköznapi szinten ez úgy valósul meg, hogy kompromisszumokat kötünk, és kölcsönösen viszonozzuk egymás figyelmességét. Ha ez nem jön önmagától, akkor ott nincs lég szeretet. A kompromisszum persze nem azt jelenti, hogy feladjuk az önbecsülésünket, vagy lemondunk azokról a dolgokról, amelyek nekünk fontosak. ha egy kapcsolatban az egyik fél egyoldalúan kihasználja a másikat, akkor egyikőjük sem tud valójában boldog lenni benne. És általában mindkét fél az önbecsülés hiányában szenved, és a kapcsolatot inkább egymás gyengeségeire, mint erősségeire alapozzák.
Ugyanakkor az sem előnyös, ha kölcsönösen kihasználják egymást, és egy érdekkapcsolatot tartanak fenn. Ezt ko-dependenciának, vagyis kölcsönös függőségi viszonynak is szokták nevezni, amelyben mindkét fél a másikra van utalva, és önmagában nem érezné teljesnek magát. Az ilyen kapcsolatokban sok lehet a bántás is, mert az ember bizonytalan a másik elkötelezettségében, és szakítópróba-szerűen próbálja ellenőrizni, hogy a másik mennyire van ráutalva, illetőleg magához láncolja a másik felet.
Ezek a fenti dolgok természetesen nem csak egy párkapcsolatban, de egy baráti, szülői, munkatársi kapcsolatban is ugyanúgy megjelenhetnek, és az ok közös, mégpedig az önbecsülés hiánya. A jóga éppen ezért arra tanít, hogy önállóvá váljunk, és megismerjük önmagunkat, szabaduljunk meg a kételkedéstől, és kapcsolódjuk össze az erő és a boldogság forrásával, vagyis az önvalónkkal. Optimális esetben ez a folyamat új és valódi értelmet fog adni a kapcsolatainknak, de elképzelhető olyan eset, amikor a jógi önvaló utáni kutatása során egyértelművé vélik, hogy egyik vagy másik kapcsolat az életében nem működik és nem is javítható meg. A kapcsolathoz ugyanis két fél szükséges, és még ha dolgozunk is önmagunkon, a másik félnek is el kell kezdenie ezt a munkát, és ott kell lennie a vágynak, hogy több és több szeretetet tudjunk adni egymásnak, miközben visszakapjuk az önbecsülésünket. Becsüld meg önmagadat, becsüld meg a társaidat, becsüld meg a világot, becsüld meg a Teremtőt, aki mindezt neked adta!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése