Szkandászana
(Szkanda póza)
Szkanda
a háború istene a hindu mitológiában. Ganésa mellett Ő Siva
második fia. Egyéb ismert nevei: Kárttikéja, Murugan,
Kumáraszvámí. Szkanda története sok szempontból kiemelkedő a
hindu mitológiában. Először is, legismertebb neve, Szkandát mára
majdnem teljesen feledésbe merült, miután több, mint kétezer
évig az imádat tárgyát képezte. Szkanda sokféle értelmezése,
többféle eredet-története, és az életével és hőstetteivel
kapcsolatos egymásnak erőteljesen ellentmondó beszámolók, melyek
India különböző területein fennmaradtak, bizonyos értelemben
véve magának a hinduizmusnak a fejlődési folyamatát is
jellemzik. Ez az ernyőszerű gyűjtőnév, a hinduizmus, számos
hitet, szektát és filozófiát is magában foglal. Szkanda
népszerűsége, a hivatalos panteonba történő felvétele korábbi
néphagyománybeli státuszához képest, és népszerűségének
hirtelen hanyatlása, mely után csupán egy tájegység istene
maradt, a hinduizmus befogadási folyamatának tipikus állomásai.
Szkanda
létezése az ind történelem nagyon korai szakaszára tehető.
Népszerű hadistennek bizonyult, aki erdőborította hegyekben
lakik, kedveli a vadászatot és a csatározásokat, és a véráldozat
is a kedvére való. Fiatal, jóképű, tüzes, ládzsát rázó
hősként ábrázolták. Ezt az alakját India különböző részein
más és más nevekkel illeték: Maharashtrában Khandoba,
Dél-Indiában Malai Kilavan, a Hegyek Ura, vagy pedig Murugan.
Igazából ezen a néven ismerik ma is azokon a területeken, ahol
imádata fennmaradt. Az indológus Hardy elmélete szerint
Észak-Indiában is imádták Murugant különböző neveken. Ezt a
nézetet Parpola is osztja, aki sok időt töltött az indus-völgyi
írás megfejtésére tetti kísérletekkel. Parpola tehát arra a
következtetésre jutott, hogy Muruga volt az Indus-völgyi
civilizáció istensége, és maga a Murugan név is szerepel a
nyelvükben. Bár ez a nézet nem elfogadott széles körben, mégis
mellette szól Szkanda imádatának páratlan ősisége. Ha az
Indus-völgyi civilizáció elmélete bebizonyosodik, akkor Szkanda
imádata legalább ötezer éves. Maharashtrában persze a
terjeszkedő Indus-vögyi kultúra nem tudta olyan könnyen
kiszorítani Khandobát, így külön istenkét tisztelték, de Siva
inkarnációjaként.
Amíg
a védikus India elégedett volt tűzáldozataival és végestelen
liturgiájával, nem sokat törődött a népszerű istenségekkel.
De amikor a buddhizmus és dzsainizmus sokkja rákényszerítette
őket, hogy a hívők hűségéért versengjenek, az addig lenézett
földrajzi és néprajzi istenek az ösztönös bölcsesség jeleként
belekerültek a hinduizmus fő panteonjába. Úgy tűnik, hogy az
egész puránikus világkép ennek a folyamatnak a
mellékterméke.
A
hitvilág megváltozott, új istenek váltak népszerűvé, de a hit
őrzőinek meg kellett győznie a népet, hogy valójában semmi sem
változott meg. Ebből alakultak ki a különböző mitológiai
történetek. Ezek a történetek az újabban népszerű isteneket
voltak hivatottak beintegrálni (elsősorban a papi réteg, és nem a
köznép szemében) a névleges védikus és upanisadikus
keretek közé. A helyzet a hatodik század körül stabilizálódott,
amikorra is a mitológia java része kialakult, bár még nem minden
volt leírva. Az indiai gondolkodás domináns istenségei Siva,
Visnu és avatárái, Brahmá, az Istennő, Szúrja, a Napisten, és
Szkanda. Ganapati és Laksmí között még folyt a csata a
népszerűségért, de ebben a korai időszakban még nem
szerencsehozó istenségként tekintettek rájuk. A tizenkettedik
századra azonban Brahmá már nem is volt színen, Szúrja imádata
csalóka virágkorát élte a művészetben és építészetben,
mielőtt végérvényesen letűnt, Szkanda pedig visszahúzódott az
orisszai, bengáli és dél-indiai, különösen tamil nadui
szentélyekbe. Addigra azonban Szakdát elfogadták, mint Siva fiát,
és mítoszai az indiai képzelet maradandó részévé váltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése