Szociopata vagy-e?

A mai emberek egyre nehezebben képesek kapcsolatokat teremteni, főleg tartalmas, mély kapcsolatokat. Vannak, akik az ilyen embert szociopatának nevezik. Egy gondolat erejéig kitérve arra, hogy a modern pszichiátria még mennyi mindent nem tud az emberi elméről, és mennyire kezdetlegesek néha a diagnosztikai kategóriái is, nézzük meg, kit is tekinthetünk szociopatának?

Számtalan cikket olvashatunk ezzel kapcsolatban az interneten, az egyikből kiemelnék egy meghatározást:

"A szociopatát úgy szokták meghatározni, mint olyan embert, akiből hiányzik a képesség, hogy szeressen másokat, vagy szimpatizáljon másokkal. Csakhogy az érzelmi csonkaságukat ezek az embertársaink többnyire igen jól palástolják."

Vagyis a fő problémákat a következőképpen határozhatjuk meg: képtelen szeretni, képtelen kimutatni az érzelmeit, illetve nem él át olyan érzelmeket egy kapcsolatban, mint a "normális" emberek, illetve nem képes átélni mások érzelmeit, fájdalmát, stb. hiányzik belőle a szimpátia. Más emberekre elsősorban használati tárgyként tekint, de mindezt jól álcázza a társadalmilag elfogadott különböző viselkedésformákkal, gesztusokkal.

A szociopátia kialakulása mögött sok esetben gyermekkori trauma, sérelem, bántalmazás húzódik meg. De azért én azt mondanám, hogy ha valakiben van is több-kevesebb szociopatikus vagy antiszociális jellemző, ez egy olyan személyiségzavar, ami tanulással, önfejlesztéssel javítható, nem úgy mint a pszichopátia, mely gyakran genetikailag determinált. 

Már nekem is szegezték ezt a kijelentést, hogy szociopata vagyok, bár nem tudom, hogy pontosan mit értettek alatta. Nem vagyok tökéletes jellem, az biztos, és a kapcsolataimon is bőven van mit fejleszteni. Az is igaz, hogy gyermekkoromban vert az apám, és visszaidézve a gyermekkori élményeimet, úgy emlékszem, hogy nem kaptam elég szeretetet, törődést a szüleimtől, nem éreztem azt, hogy igazi kötődés alakult volna ki. Azóta is tanulom a kötődést minden kapcsolatomban, oktatóként, barátként, férjként és szülőként is. Az nem igaz, hogy nem tudom kimutatni az érzelmeimet, de ezt gyakran önző módon teszem, nem törődve a másik fél pillanatnyi állapotával és érzelmeivel. Egyke gyerek is voltam, így a testvér-féltékenységet és szeretetet is most tanulom, a gyerekeimet megfigyelve. 

Fiatalabb koromban valóban megesett, hogy tárgyként tekintettem más személyekre, és kihasználtam őket, mert elsődlegesen a saját egómmal voltam elfoglalva. Azóta sokat tanultam az empátia, segítés és a szabad akarat tiszteletben tartása terén. A baráti kapcsolataimban még most is érzem a vákuumot. Ez az életnek az a területe, ahol a különböző motivációs tényezők és az azokra rakódó felszínes gesztusok nem igazán működnek. Talán ezért sincs annyi barátom, amennyit szeretnék, vagy pedig a közösségi média teszi ezt: ellopja a valódi barátságot az embertől. Persze ez is csak egy kifogás - ha megtenném, amit kell, akkor biztosan volnának igaz barátaim. Amire eddig eljutottam, az az, hogy próbálok őszinte szívemből és igaz tudásommal segíteni azoknak, akik hozzám fordulnak, és gyakran önzetlenül próbálom ezt megtenni. Próbálok adni, amennyit tudok, szeretettel és a viszonzás elvárása nélkül. Igyekszem megbízható és korrekt lenni, és nem bántani másokat tettleg, verbálisan vagy érzelmileg. Ez utóbbi tanulása évtizedek óta tart, és még így sem mindig tudom, hogyan irányítsam a bennem felszínre kerülő agressziót, ami elvitathatatlan férfi-tulajdonság. A férfi és női energiáim egyensúlyán is van még mit dolgozni, de hát hosszú az élet, és általában igyekszem gyakorolni az önreflexiót, ez a blog is egy erre irányuló törekvés. Igyekszem nem előítéletek alapján viszonyulni másokhoz, hanem próbálom megismerni igaz történetüket és megtalálni valódi értékeiket. Aztán majd csak lesz valahogy...