2013. október 28., hétfő

A szeretet egyenlete

Ma éjszaka álmomban azt gondoltam, hogy szeretem az életigenlő embereket! Mert nem panaszkodnak, nem sajnáltatják magukat, nem tetszelegnek az áldozat szerepében, hanem annak örülnek, ami van, és nem hasonlítgatják magukat, vagy amit elértek, vagy kaptak a sorstól, másokéhoz. Nem azok a legboldogabb emberek, akiknek mindenből a legtöbb és a legjobb van, vagy akik könnyen, erőfeszítés nélkül érnek el nagy sikereket. Azok a legboldogabbak, akik elégedettek azzal, amijük van, de ugyanakkor nem adják fel az álmaikat, és folyamatos erőfeszítést tesznek azért, hogy megvalósítsák őket.

Bizonyos önmegvalósítási rendszerek a vágynélküliségre tanítják a spirituális aspiránsokat, amit egy kezdő gyakorló szinte biztosan félre fog értelmezni, és elveszíti a motivációját minden iránt, céltalannak és értelmetlennek fogja látni az életét, és depresszióba esik. A vágynélküliség ugyanis nem azonos a motiváció hiányával. A legnagyobb spirituális tanítók végtelen motivációval rendelkeztek, és minden akadályt legyőztek annak érdekében, hogy megvalósítsák álmaikat. 

A vágynélküliséggel tehát óvatosnak kell lenni, mindaddig, amíg a tudatunk valóban nem kerül legalább a szattva-gunába, vagyis a jóság minőségébe. Ekkor leszünk képesek ugyanis önző vágyak nélkül, kötelességből cselekedni, úgy, hogy közben ne veszítsük el a motivációnkat. A transzcendens szinten pedig, amikor a tudatunkat már nem befolyásolják az anyagi minőségek, szinte legyőzhetetlenné, érinthetetlenné válunk, hiszen a kétségek már nem tudják megingatni eltökéltségünket céljaink elérésében. természetesen itt spirituális célokról beszélünk, vagy pedig olyan anyagi célokról, amelyek spirituális célt szolgálnak. 

Amikor a tudatunkat dominánsan a tamasz (tudatlanság) minősége uralja, akkor a vágynélküliség a motiváció hiányában fog megmutatkozni, vagyis hajlamosak leszünk elmulasztani a kötelességünket, és inkább lemondani az álmainkról, ahelyett, hogy erőfeszítést tennénk a megvalósításukra. Ezen a szinten a spiritualitás inkább egy menekvés az élet kihívásai elől, mellyel önmagunk számára elfogadhatóbb színben tüntetjük fel lúzerségünket. Ugyanakkor döntéseinket és hozzáállásunkat folyamatos frusztráció és a boldogtalanság, beteljesületlenség érzése kíséri. Ilyenkor vagyunk hajlamosak másokban is a rosszat látni, irigykedni, rosszindulatúskodni, és másokat okolni szerencsétlenségünk miatt.

Amikor a tudatunkat a radzsasz (szenvedély) minősége uralja, akkor a vágynélküliség még szintén a pszeudo-spiritualitás formáját öltheti. Ez azt jelenti, hogy lemondunk bizonyos dolgokról, mert "nem menő" ragaszkodni hozzájuk, és egy olyan szintet célzunk meg, vagy inkább játszunk meg mások előtt, amelyen nem állunk. Ha lemondunk bizonyos anyagi ragaszkodásokról, de a vágy még mindig mélyen ott gyökeredzik a szívünkben a múltbéli benyomások miatt, akkor a lemondás hamissá válik, mi pedig képmutatóvá válunk. Ebből fakadnak a különböző spirituális vagy vallási rendszerekben betöltött magasrangú pozícióhoz való ragaszkodás, miközben titokban olyan ragaszkodásaink vagy tiltott szokásaink vannak, melyektől nem tudunk megszabadulni, így helyette inkább eltitkoljuk őket, és megjátsszuk a szentet. 

Az elmúlt 40-50 év guru-botrányait szemlélve arra a következtetésre juthatunk, hogy jobb őszintén megfogalmazni a vágyainkat, és a fokozatos fejlődést választani, mint megpróbálni belenőni egy cipőbe, ami sokkal nagyobb, mint a lábunk. Mág akkor is, ha a környezetünk azt sugallja nekünk. hogy mekkora spirituális mesterek vagyunk, soha nem szégyen bevallani önmagunk előtt emberi esendőségünket.

Vagyis itt is igaz, hogy A pontból a B pontba csak fokozatos, kicsi lépésekkel lehet eljutni. Először is reálisan fel kell mérni, hogy mi a kiinduló pont, és utána elkezdeni a gyakorlást, akármennyiszer vallunk is kudarcot, vagy kell újratervezni a folyamatot. Ez egy belső folyamat, és egyéni módon zajlik, a külső példák és tanítók legfeljebb támpontokkal tájékozódási pontokkal tudnak szolgálni. 

Tudatosítanunk kell azokat a dolgokat, amelyek a szívünkben vannak, és el kell kezdeni dolgozni a nemkívánatos dolgok (gazok, melyeket a szanszkrit hagyomány anarthának, vagyis értéktelen, szükségtelen dolognak nevez) kitisztításán, akármilyen fájdalmas, fáradságos vagy lassú is legyen a folyamat. Ha őszinték vagyunk önmagunkkal szemben, és a pozitív érzéseket, törekvéseket fejlesztjük önmagunkban, akkor már jó úton járunk. És a legfontosabb tulajdonság a szeretete, amely végtelen gyakorlás igényel. Nem fogunk tudni mindenkit ugyanúgy szeretni, akármennyire próbáljuk is. Ez nem is természetes, az ember szeretete máshogy nyilvánul meg a személyes kapcsolataiban, mint a vele semleges kapcsolatban lévő, vagy éppen ellenséges emberek felé.

Van, amikor igazságtalannak érezzük az élettől, hogy valaki ellenségesen viselkedik velünk szemben. Minden bizonnyal ennek is megvan a maga oka, valamely előző életünkben megbántottuk az illetőt, és ő nem volt képes megbocsátani nekünk. Ugyanakkor meg kell tanulnunk megbocsátani az ellenségeinknek, és megbocsátani magunknak is, amiért az ellenségünkké tettünk valakit. Ez persze nem feltétlenül azt jelenti, hogy hagynunk kell bántani magunkat, mert az áldozat vállalása nem mindig azonos a vezekléssel. 

nem a szenvedés fogja megtisztítani a lelkünket, hanem a tudatos teremtő munka. A negatív dolgok helyébe pozitívakat kell teremteni, és így kiszorítják azokat a tendenciákat, amelyek akadályozzák a fejlődésünket. De mindig lesznek rosszindulatú emberek, mindig lensznek irigyeink, kritikusaink, mert a világ akkor van egyensúlyban, ha egyesek szeretettel fordulnak felénk, mag mások rosszindulattal. A mi feladatunk azonban az, hogy ne bocsátkozzunk bele ezekbe a kettősségekbe, és ne bonyolítsuk meg ezzel a saját karmánkat. A jóginak semlegessé, illetve közömbössé kell válnia a gyűlölet és rajongás iránt, mert ha bármelyikbe belebocsátkozik, az ideköti a múlandó világhoz. Ez azonban megint csak nem azt jelenti, hogy nem kell tanulnia és művelnie a szeretetet. A szeretetet soha nem szabad feladni, de spirituálissá kell változtatni az önző, követelődző, birtokló szeretet helyett. Szeretetet kaphatunk és adhatunk, de amikor magunk válunk a szeretetté, akkor minden egyensúlyba kerül. Úgy kell szeretni, mint a folyó, mely az esőből táplálkozik és a tengernek adja vizét, vagy a fák, melyek nem nézik, hogy kinek adják gyümölcsüket és árnyékukat, még akkor sem, ha valaki kínozza vagy megöli őket. 

A lélek meg nem ölhető, és meg nem változtatható, nem lehet elvenni belőle, és hozzátenni, mert öröktől fogva önmagában teljes. Feladatunk csupán az, hogy megvalósítsuk önnön spirituális természetünket, és így megállapodjunk az öröklét, a teljes tudás és a szeretet állapotában. 

Nincsenek megjegyzések: