Az érzelmek az elmében jönnek létre, így az elme hullámainak (csitta-vritti) is tekinthetjük őket. Az érzelmek felbukkanásának oka a tudatalattiban rejtőzködő szamszkárákban (múltbeli benyomásokban) és vászanákban (feltételekhez kötött természetben) keresendő. A jóga gyakorlása során elsődleges feladatunk az elme működésének, változásainak megismerése és tudatosítása. Csakis e hosszadalmas folyamat következtében válhatunk fokozatosan képessé arra, hogy megtanuljuk irányítani a mentális folyamatokat az erős buddhi és a koncentráció által.
Mielőtt rátérnénk az érzelmi intelligencia szerepére, érdemes egy pár szót ejteni arról, hogy a mai világ jobban ösztönzi az embert az érzelmei és az intelligenciája elkülönítésére, mintsem, hogy egyesítse és összhangba hozza őket. A legtöbb munkahelyen az intellektuális problémamegoldó képesség van előtérbe helyezve, az interpeszonális kapcsolatokra pedig nem fektetnek akkora hangsúlyt. Sok esetben éppen ezért nem tud kialakulni a csapatszellem, mert az emberek nem tanulják meg kommunikálni az érzelmeiket, és nem nyitottak mások érzelmi megnyilvánulásaira. Az eredmény az, hogy magunkba fojtjuk az érzelmeinket, elnyomjuk őket, vagy próbáljuk leküzdeni a frusztrációt, ami mások felől érkezik, illetve esetenként agresszióval válaszolunk rá.
A munkahelyi stressz jelentős része pontosan az ilyen érzelmi megnyilvánulásokból fakad, melyeket a legtöbben nem tudatosítunk és nem tanulunk meg irányítani. Sok tanulmányt olvashatunk az interneten az érzelmi intelligencia működéséről, de sok esetben az elméleti tudás, de még az egy-egy hétvégés önfejlesztő kurzusok sem elegendőek arra, hogy az elméleti tudáson túl ténylegesen tudjunk valamit kezdeni az érzelmeinkkel. A mai világban igazából nincs szükség érzelmekre a boldoguláshoz, legalábbis a társadalmi struktúra ezt sugallja nekünk. Szingliként is leélheted az életedet, és senki nem fog az érzelmi igényeiddel törődni, amíg megfelelően teljesítesz a munkahelyeden.
Az organikus társadalomban, amikor a családtagok, akiket a szeretet köteléke fűzött össze, egymásról gondoskodtak, mindenféle intézményesített szociális védőháló helyett; mondhatni létszükséglet volt az, hogy valaki szeretni tudott, szeretetet tudott adni. Nem számított, hogy nincs nyugdíj, mert a nagyszülők annyi szeretettel halmozták el a gyerekeiket és unokáikat, hogy a család is mindvégig úgy érezte, szükségük van rájuk, és ők is úgy érezték, hogy a családnak szüksége van rá. Ma ezzel szemben sok öregember magányos, és örül, ha bekerül az öregek otthonába, ahol legalább a halálukig gondoskodnak róla.
A mai világban az a sikeres ember, aki gépként végzi a munkáját, és minden más prioritás elé tudja helyezni azt. Egy multicégnél dolgozó munkamániás alkalmazottnak nincs ideje sem a gyerekre, sem a szüleire, sokszor a partnerkapcsolatára se, így inkább igyekszik lenyelni a frusztrációját, és tovább robotolni, ahelyett, hogy fellázadnia a rendszer ellen, és a saját boldogságának keresését tüzné ki életcéljául.
A jóga gyakorlása során, még akkor is, ha az csak ászana-gyakorlás, az ember időt tölt önmagával, és a légzésére figyelve fokozatosan megtanulja meghallani, felismerni az elméje igényeit. Az érzelmek esetenként lehetnek konstruktívak, vagyis előbbre visznek önmagunk megismerése és megértése útján; de destruktívak is lehetnek, például a félelem, gátlások, bűntudat, a függőségek, melyek mind menekvésre késztetnek, ahelyett, hogy erőt adnának a problémáink és belső konfliktusaink megoldásához.
Én azt gondolom, hogy ha valaki meg akar tanulni az érzelmeivel bánni, ahelyett, hogy közvetve vagy közvetetten a rabságukban sínylődnek, akkor először a közvetlen személyes kapcsolataiban kell ezzel dolgoznia. Ki kell lépni a szingliség börtönéből (vagy elfántcsont-tornyából, ki hogyan éli meg), és felelősséget kell vállalni egy kapcsolatra. Kockáztatni kell, meg kell tanulni adni, hiszen amíg nincs kinek adnod, addig nem tudod igazán gyakorolni az adást, az elfogadást pedig még kevésbé. Egy modern jógi számára a házasság, partnerkapcsolat, gyerekvállalás ugyanannyira hozzátartozik az önmegvalósítás útjához, a ragaszkodás nélkül, önzetlenül, kötelességből való cselekvés gyakorlásához, mint az önmagával töltött idő az ászana, pránájáma, meditáció gyakorlása közben.
A baráti kapcsolatok és az őszinte, nyílt, kölcsönös felelősség-vállaláson alapuló munkahelyi kapcsolatok mindennek a folyamatnak egy másik rétegét képezik, mert szerintem belülről kifelé építkezve kell haladni. Ha ezek a belső körök nem rendezettek, és nem működik bennük az érzelmi kommunikáció, akkor valószínűleg nem fogjuk tudni megváltani a világot, illetve nem tudunk az a változás lenni a világban, amit látni szeretnénk benne. A segítő szakmákkal, melybe a jógaoktatás is beletartozik, sok esetben az a baj, hogy a segítő szerepet gyakorló személy önnön problémái, feldolgozatlan érzelmei vagy konfliktusai elől menekül abba, hogy mások életét és problémáit próbálja megoldani, ami ilyenkor egy pótcselekvéssé válik. A jóginak sokat kell dolgoznia önmagán, és engednie kell, hogy a környezete, a közvetlen kapcsolatai visszatükrözzék rá mindannak a munkának az eredményét, amit sikerült (vagy éppen még nem sikerült) véghezvinnie. Ha nem tetszik az, amit a tükörben látunk, akkor nem mindig a tükörrel van a baj. Persze nem minden személyes kapcsolatunkkal tudunk mit kezdeni, hiszen vannak összeférhetetlen esetek. De összességében a szeretet, szolgálat, empátia, tolerancia és alázat sokkal többet enged megérteni önmagunkról, mint a magunkba zárkózás és az érzelmeink elfojtása.
Freudnak talán igaza volt abban, hogy minél mélyebbre nyomjuk az érzelmeinket, annál inkább állati jellegű, tudattalan és irányíthatatlan ösztönökké és szexuális töltetű perverziókká válnak. A jóga azonban lehetőséget ad arra, hogy felszínre hozzuk, és megtisztítsuk, feldolgozzuk ezeket a múltbeli benyomásokból fakadó érzelmeket, amelyek, ha helyesen bánunk velük, nagy hasznunkra is válhatnak önmagunk és a boldogság keresésének útján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése