"Nem azok vagyunk, akiknek az emberek látni szeretnének. Azok vagyunk, akik lenni akarunk. Mindig könnyű másokat hibáztatni. Egész életedben hibáztathatod a világot, de a sikereid és a kudarcaid a te felelősséged. Megpróbálhatod megállítani az időt, de ezzel csak a saját energiádat tékozlod el."
Sok szó esett már az illúzióról, és egyes filozófiai iskolák azon álláspontjáról, miszerint az egész világ, amit megtapasztalunk, csupán illúzió, és nem rendelkezik valóságos léttel. Még ha így is lenne, úgy néz ki, hogy komoly szabályok és törvényszerűségek szabályozzák ezt az illúziót, illetve az illúzión belüli illúziót.
Miért akarnak mások másnak látni bennünket, mint amik valójában vagyunk? És miért akarjuk mi magunk másnak látni és mutatni magunkat, mint amik valójában vagyunk? Ez a jóga egyik központi kérdése, hiszen a gyakorlásunk célja (bármilyen világnézeti vagy filozófiai rendszer követőjének is tekintjük magunkat) az, hogy fokozatosan lehántsuk, lepucolgassuk magunkról az illúzió, a hamis azonosság rétegeit, míg végül nem marad más, csak az eredeti, változatlan Önvaló.
Nos, valószínűleg ezt könnyebb elmagyarázni vagy másoknak tanítani, mint konkrétan megvalósítani. De nem kérdés, hogy sikerülni fog, ha nem adjuk fel a gyakorlást, a tudakozódást, az önvalónk megismerésére irányuló törekvést. Én sok mindent láttam már jógás körökben, és sok mindenkinek a fejlődését figyeltem meg az évek során. Köztük azt is, hogy az én személyiségemre hogyan hatott a jóga, bár ezt objektíve valószínűleg nem tudom megítélni, legfeljebb mások véleménye alapján.
Igaz az, hogy a jógában nem kellene, hogy elvárásaink legyenek, sem önmagunkkal, sem másokkal, sem a jógával szemben. De láttam én már olyat, hogy valakiben az alázat helyett a büszkeség erősödött meg, és ahelyett, hogy egyre lazább lett volna az évek során, inkább a görcsösség jelentkezett nála. Ezek valószínűleg a mindennapi játszmáink,a mikből mi csak egy kis szeletet, ezt az életet, pár évet látunk. Valójában pedig életek milliói óta zajlik a spirituális evolóciónk, melynek során mindenki megtanulja azt, amit meg kell tanulnia, mert az élet (vagy a karma ha úgy tetszik) addig ismétli az egyes leckéket, amíg tökéletesen meg nem tanuljuk őket.
Ebben a folyamatban valószínűleg jelentős szerepe van a látszatnak, az átmeneti, hamis azonosságoknak, amiket kialakítunk magunknak. Ezek az azonosságok valószínűleg menedékek, kapaszkodók, melyekre szükségünk van mindaddig, amíg az eredeti Önvalónk fénye még elriasztja az elménket, mert félünk, hogy túl erősen ragyogna föl, és minden sötétséget, tudatlanságot, félelmet és tévhiedelmet eloszlatna az életünkben. Valójában önnön nagyságunktól és tündöklésünktől félünk, melyhez igazából nincs szükség arra, hogy bárkitől elismerést kapjunk. Ha önmagunkban tudunk ragyogni, és önmagunkban tökéletesen elégedettek tudunk lenni, és ugyanakkor értékeljük másokban is ezt a lelki ragyogást, attól függetlenül, hogy a spirituális evolúció melyik szintjére jutott el, akkor valahol már közelebb járunk a célhoz.
Mennyire befolyásol bennünket a hétköznapi életben az, hogy mások minek szeretnének látni bennünket? Eljátsszuk-e azt a szerepet, amit vár tőlünk a világ vagy a környezetünk, akkor is, ha tudjuk, hogy az égvilágon semmi közünk nincs hozzá? És ha igen, akkor miért? Azért, hogy megkapjuk másoktól az elismerést, a törődést, a szeretetet, vagy biztonságban érezzük magunkat azáltal, hogy másokat függőségben tartunk magunktól?
Miért öltünk fel életről életre újabb szerepeket, keresünk újabb azonosságokat? Valószínűleg azért, mert amíg nem találtunk rá az eredetire, addig valamivel azért ki kell tölteni az űrt. Nincs is semmi baj ezekkel a szerepekkel, mert a megtapasztalások, amik érnek bennünket, miközben játsszuk őket, a felelősség, amivel járnak, az önátadás, amivel másokat szolgálunk ezekben a szerepekben, mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy közelebb jussunk az eredeti önvalónkhoz. Patandzsali szerint a látott (vagyis a világ) csakis a látó (az önvaló) céljából létezik, vagyis minden megtapasztalást fel tudunk használni arra, hogy közelebb jussunk spirituális természetünk felismeréséhez.
A hétköznapi életben azonban azt tapasztaljuk, hogy a látszatnak nagyon is valóságos, kézzel fogható szerepe van, hiszen a legtöbb ember csak ebbe tud kapaszkodni, képtelen a felszín mögé hatolni. Beskatulyázzuk az embertársainkat, a kapcsolatainkat a Szeretem/Utálom/Semleges stb. kategóriákba, címkéket aggatunk rájuk, előítéleteket alkalmazunk, melyek a korábbi benyomásainkból indulnak ki. Hétköznapi tudatállapotunkban igényeljük ezt a rendszert, mert biztonságérzetet ad, úgy érezzük, hogy ismerjük a másikat, és el tudunk igazodni a kapcsolatainkban, holott ez nem mindig van így.
Sok esetben az előítéletek és a látszathoz való ragaszkodás éppen azt eredményezi, hogy félünk közelebb kerülni egymáshoz, félünk megmutatni igazi arcunkat, vagy megpillantani a másikét, mert az őszinteség riasztó dolog. Valójában csak az a riasztó, hogy szembe kell néznünk a félelmeinkkel, az alaptalan hiedelmeinkkel. Minden csalódás, minden egyes alkalom, amikor az illúziónk darabokra törve hullik a semmibe, egy újabb győzelem önnön félelmeink felett. De amíg a félelmek ott vannak, addig van félnivalónk is. Félünk a csalódástól, félünk attól, hogy kihasználnak, holott mi is ezt tesszük másokkal. Az élet csak azt adja vissza, amit mi is adunk magunkból.
Sohasem szabad elfelejteni, hogy a szerep, amit játszunk, csak egy átmeneti dolog, még akkor is, ha szükség van rá. A színész attól jó színész, hogy beleéli magát a szerepbe, és nem önmagát játssza, hanem azonosul a szereppel. De csak átmenetileg, hiszen tudja, hogy egyik nap az egyik szerep vár rá, míg másnap a másik. Így nem búslakodik, ha éppen negatív vagy pozitív szereplőt kell játszania, aki esetleg meg is hal a darabban, vagy egyszerűen csak végiglúzerkedi az egészet, és mindenki fújol rá. Annak sem örvendezik különösebben, ha a mese vége az, hogy "boldogan éltek, amíg meg nem haltak", mert tudja, hogy a halál nagyon hamar eljön, és elmossa a szerep maradványait. Ha beleragadunk a szerepünkbe, akkor minden egyes veszteséget tragédiaként élünk meg, és a halált sem tudjuk egy új világ, új megismerés kapujába történő átlépésként megélni. Ha mindig a múltban merengünk, vagy mindig a jövőn aggodalmaskodunk, akkor elveszik a jelen szépsége. mert egy pillanatra sem tudunk azonosulni a szerepünkkel, amit a sors éppen ráosztott, és letenni sem fogjuk tudni, amikor éppen kell.
A látszatot tehát használni kell,amíg szükség van rá, de nem szabad, hogy elhomályosítsa az őszinteségünket. Viszont meg kell tanulni nem ragaszkodni hozzá, hogy a kellő pillanatban fájdalom nélkül el tudjuk engedni, és nyitva álljunk az újabb szerep előtt, mígcsak az egész körforgás véget nem ér, és vissza nem térünk önmagunkhoz, minden látszattól illúziótól és tökéletlenségtől mentesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése