2015. július 20., hétfő

Áldozati oltár

Krisna azt mondja a Bhagavad-gítában, hogy jogunk van kötelességünk végzéséhez, de nincs jogunk élvezni az eredményét. Ugyanakkor azt is mondja, hogy ha elmulasztjuk a kötelességünk végrehajtását, akkor szenvedni fogunk. A kérdés mindig az, hogyan találd meg a motivációt, úgy, hogy közben ne kezdj el ragaszkodni az eredményhez. Legalábbis nem olyan mértékben, ami már akadályozza a fejlődésedet. 

Minden felelősség, minden kapcsolat, amit az életben elfogadunk, a személyes fejlődésünket hivatott szolgálni. Mégsem lehetünk önzők a kötelességünk végzése közben, mert akkor a motivációnk ingadozóvá válik. Ha sikereket érünk el, és élvezni tudjuk az eredményt, akkor lelkesek vagyunk. Ha viszont kudarcok, nehézségek érnek, akkor elveszítjük a motivációnkat, és nincs kedvünk fenntartani a felelősséget. 

Épen ezért kell megtanulni a kötelességérzetet a saját szabad akaratunkkal és meggyőződésünkkel táplálni. Abban a pillanatban, amikor úgy érezzük, hogy a kötelesség egy kívülről ránk erőltetett dolog, és nem a saját szándékunk által vállaltuk fel, nem tudunk teljes szívből eleget tenni neki.

Áldozatot kell hoznunk, életünk minden napján, minden percében. Keresnünk kell a boldogságot, az átmeneti örömérzeten túlmutató, végső boldogságot, melyet akkor érhetünk el, ha megszabadultunk a klésáktól, vagyis a tudatlanságtól, az önzéstől, a ragaszkodástól, az ellenszenvtől és a halálfélelemtől. Attól a félelemtől, amely bizonyosságként ott lakozik bennünk, hogy egyszer mindent el fogunk veszíteni, hiszen minden anyagi jelenség átmeneti. Végül csak a lelkünk marad, legalább ezt ne veszejtsük el olyan múlandó dolgok miatt, melyekkel amúgy sem vagyunk azonosak. 

Meg kell bocsájtanunk önmagunknak azokért a hibákért, amelyeket önmagunk és mások ellen vétettünk, de nem szabad eltűrnünk a gyengeséget, mely ezeknek a hibáknak a megismétléséhez vezetne. meg kell szabadulnunk az önzőségünktől, mert ez a boldogságunk legfőbb akadálya. Az önzetlen ember sokkal könnyebben tud boldog lenni, mert ha sikerül másokat boldoggá tennie, akár csak egy pillanatra, ha sikerül enyhítenie mások szenvedését, akkor ő már boldog. 

Nem vár el semmit az élettől, és nem vár el cserébe valamit azért az áldozatért, amit másokért hoz. Az áldozat akkor éri el a valódi célját, ha nem várunk el viszonzást. Sem Istentől, sem embertől. Amíg ott van a vágy, a remény, hogy valamit visszakapjunk cserébe, addig az áldozatunk is önző és kicsinyes marad. Inkább zsarolás, mint felajánlás. 

Önzetlenül szeretni nagy művészet, és egész életünkben gyakorolni kel azok felé, akiket ránk bízott a sors, és akik kedvesek és fontosak a számunkra. Utána gyakorolni kell azok felé is, akikkel csak éppen összehoz az élet egy-egy futó pillanatra, sőt, minden fűszál és legparányibb élőlény felé is. Az önzetlen adás boldogsága a legmagasabb boldogság, de ahhoz, hogy ezt megtapasztaljuk, meg kell érni, mint a gyümölcsnek. Ez nem azt jelenti, hogy kiszolgáltatjuk vagy alávetjük magunkat mások önzőségének. 

Önzetlenül szeretni csak az tud, aki már szabad és a kapcsolatai nem kötik meg. Önálló, kiteljesedett személyiséggel rendelkezik, akinek nincs szüksége mások jóváhagyására, igazolására, vagy kontrolljára. Nem vezetik, de nem is vezet. Ad, de nem kötelez le. Ez egy nagy művészet, talán valaha, sok-sok szenvedés árán majd én is megértem és megérek rá egyszer.

Nincsenek megjegyzések: